You deserve it [BEFEJEZETT]

You deserve it

Az életem egy nap alatt vett teljes fordulatot.

Tudtam, hogy a középiskola nehéz lesz, de arra nem számítottam, hogy egy apró különbség miatt senki nem fog elfogadni. Ezzel nem is volt baj, addig, amíg azt hittem, van az osztályban olyan, akire számíthatok és nehéz időkben mellettem áll. Ez viszont teljesen megváltozott akkor, amikor a legnagyobb szükségem lett volna arra az egyetlen emberre.

- Nézzétek! – nevetett az egyik lány az osztályomban, amikor harisnyám kiszakadt. – Hogy lehet valaki ennyire béna?

- Szánalmas – hallottam mögöttem ülő „barátnőm" lekezelő hangját.

- Vigyázhatnál az egyenruhádra – röhögött az arcomba az egyik fiú. – Mit fognak szólni a szüleid, ha így mész haza? Ja, persze! Neked nincsenek szüleid! – mondta lekezelően, és otthagyott mielőtt válaszolhattam volna.

- Elég volt... - motyogtam magam elé, a sírással küszködve. – Nem bírom tovább... - azzal táskámat felkapva kirohantam a teremből, egyenesen a lánymosdóba.

„Szerencse, hogy hoztam magammal egy másik harisnyát - gondoltam miközben bezárkóztam az egyik fülkébe. – Nem tudom mit csináltam volna, ha erre nem készülök fel."

Amint összeszedtem magam lelkileg, átcseréltem a szakadt harisnyát, és a tanári felé vettem az irányt.

- Elnézést kérek, Tanárnő! – kezdtem halkan, amikor megláttam az osztályfőnökömet.

- Mit szeretnél, Trix? – kérdezte meglepetten.

- Nem érzem magam valami jól, - kezdtem óvatosan – esetleg hazamehetnék?

- Természetesen igen – válaszolta nyugodtan. – Csak hozz igazolást.

- Köszönöm, Tanárnő – hajoltam meg tisztelettudóan, annak ellenére, hogy az iskolámban ez nem szokás. Ezután elindultam a kijárat irányába, ám osztálytársaim utamat állták.

- Hová, hová? – kérdezte egyikük.

- Haza – feleltem röviden.

- Miért? – jött a következő kérdés.

- Rosszul vagyok.

- Nem mehetsz haza – jelentették ki, mire én majdnem elsírtam magam. Ezt elkerülve szorosabbra fogtam táskám pántját, és mély levegőt véve elsétáltam mellettük.

- Ne aggódjatok, nem hiszem, hogy fogtok látni ezentúl – mondtam egy keserű mosollyal az arcomon, majd otthagytam őket. Nem akartam tovább hallgatni azokat a szidalmakat, amiket már majdnem négy éve hallgatok. Eddig azért tűrtem, mert tudtam, van ki átsegít ezen. Ma viszont ez az egy ember is ellenem fordult. Eddig is nehezen bírtam, de így semmi esély rá, hogy egyedül megbirkózzak azzal a nyomással, ami évek óta rám nehezedik

Csendben sétáltam céltalanul. Lassan besötétedett, de én csak az utcákat róttam, és kerestem a megfelelő helyet. A helyet, ahol végre megnyugodhatok. Örökre.

- Hova mész, kislány? – szólt ki egy mély hang a sikátorból.

- Errefelé lakom – válaszoltam alig hallhatóan.

- Tényleg? Nem úgy nézel ki, mint aki tudja merre tart.

- Pedig tudom – hazudtam. – Jól tudom, hogy erre van a város legmélyebb folyója, ahol a legjobban lehet ilyenkor élvezni a hullócsillag-záport.