Nem Tudom, Ne Kérdezz.

𝟙.𝖋𝖊𝖏𝖊𝖟𝖊𝖙

Nem tudom milyen nap van és hogy milyen évet írunk. Nem tudom, hogy hol vagyok, nem tudom hogy èn kivagyok. Kinyitottam a szemeim, de egy éles vakító fény miatt újra becsukom, majd hirtelen felpattanok, ami miatt kicsit meg is szédülök, oldalra fordítom a fejem és egy idős fehér köpenyes bácsival találom szembe magam. Hulla fehér lehetek meglepettségtől.

- Hát ez haláli! - mondom szarkasztikusan, majd körbe nézek. - Mégis hol vagyok ? - kérdem meg, miközben az orvos még mindig csak néz.
- New Yorki Metropolitan kórházában. - nézni kezdi a kórlapom vagyis gondolom azt nézi. - Emlékszik maga bármire is, hölgyem? - kérdi megráncolt szemöldökkel és megigazítja szemüvegét. Az agyam kattogni kezd, de nem ugrik be semmi, a nevem vagy bárki más neve. Felnézek az orvosra.
- Mégis miért nem emlékszek semmire, mit tettek velem? - kérdem, egyre szaporábban véve a levegőt.
- Hölgyem, már 2014 óta itt van névtelenül, senki sem kereste, komában volt mindeddig. Várjon meg, hívok egy másik orvost! - majd ki is megy a szobából. Én meg kitépem a tűket kezemből, majd felállok. Össze is esek, olyan mintha èvek óta, most állnék először talpra, de erőt véve, a falnak dőlve megyek végig a folyóson és oda érek a tűzlépcsőhöz.
Amennyire tudok lesietek, egy kis utcába beérek. Gondolataim ezrei futnak át az agyamon: Nem kerestek? Miért nem tudom ki vagyok? Egyáltalán most hova menjek?
Lassan lépve próbálom kikerülni a törött üvegek szilánkjait. Kiérek egy élettel telibb helyiségbe, lassan kezdek ott menni. Mindenki meg bámul.
- Elnézést, meg tudja mondani hol vagyok? - megyek egy hajléktalanhoz.
- Ötödik sugárút. - majd a koszos vödröt nyújtja.
- Sajnálom én ....-nem tudom mit mondjak neki, így gyorsan eljövök onnan. Kimegyek a járdára és már jó pár órája sétálhatok, az idő érzékem azt se tudom hol van, a talpam egyáltalán nem èrzem, talàn màr másik vàrosban is lehetek. Egy házhoz futtok és megpihenek, mikor megeszem a elcsent almát és kidobom a kukába a maradékot, megáll velem szemben egy fekete autó. Pillanatok alatt a kocsiban vagyok, még pislogni sincs időm.
- Azt hitted elbújhatsz, hm? - ül a mellettem lèvő ülésbe egy srác. Ijedten nézek a szemébe, majd próbálok még jobban elsüllyedni az ülésben.

- Beszélj Callie! Élvezted, hogy megölheted a bátyám? - hajol vészesen közel hozzám.
- Ki az a Callie? Én nem is ismerem bátyád. - fordítom el a fejem.
- Ne szórakozz velem, tudod jól, hogy nem jársz jól! - mondja egyre idegesebben. A sírás határán vagyok.
- De én tényleg nem tudom, hogy miről beszélsz. - felvonja a szemöldökét az arcán valamiféle fájdalom suhan át. A kocsi lefékezz, észre se vettem hogy elindul. Kinyitják az ajtót és kiráncigálnak rajta.

A srác megilletődik mikor meglát. A hátam mögött állóra néz, aki a kocsiba volt velem. Egy ideig csak így álltunk.

-Nick.-Hátam mögötti erélyesen megszólal. Azon nyomban észbe kap előttem álló Nick, egy fejrázással elhessegeti.

- Nicsak, nicsak, Callie Personen újra körünkben. -Nick közelebb jön, egyből mellé megy srác sötét hajú, agyon tetovált fiúként írnám le. Én csak összevont szemöldökkel nézem mit akarhatnak.
- Nézzétek, én nem tudom ki az a Callie Personen és azt se, hogy ti kik vagytok, szóval elmehetnék. - két öregebb hapek jön oda és lefog.
- Ez az új heppje, Nick. - csap a vállára a srác. - Nem tudom mi van vele. - bök rám. - De tetteti direkt a hülyét, szóval rakd rendbe vagy szedj ki belőle valamit!

- Milyen évet írunk? - szólok közbe.
- Látod?- tárja szét karjait és felhorkan. - ez vicc.
- Dave, nyugi! Elég jól csinálod, Callie. - bólint Nick.
- Nem, én tényleg komolyan kérdem. - nézek rájuk kérlelően.
- Nickolas, most vidd és kínozd már meg a picsába! - akad ki Dave. Két hapek pedig elkezd velem indulni.
- Nem, ti ezt nem értitek. 2014 van, nem? Az orvos mondta a kórházban, hogy akkor kerültem be, komában voltam és ma ébredtem fel, azt se tudom, hogy milyen nap van. Biztos csak pár napig voltam komában. Kérlek, mondjátok el, hogy mi folyik itt! - mondom gyorsan hablatyolva.
- A kórházi köpeny miatt, amit viselsz el kéne hinnem, cica? - jön közelebb Dave, ajkait beharapja mintha megakarna csókolni, de nem teszi. A szemei üvegesek lesznek mintha könnyezne, megszorítja a nyakam. Egy ideig csak így néz. A 2 hapek kezeim elengedik és már is eltűnnek. Dave tart csak, Egyre jobban kezd elfogyni a levegőm. Beszélni se tudok.