A szomorúság alakja

Arcát hullámos tincsek keretezik, melyek eltakarják éjjeli sétáján. Nedves, frissen mosott hajfürtök ezek, lágy, balzsamos illatuk van. Elbódítanak minden élőt könnyes szárú, liliomfejű szomorúságszagukkal. Ködpalástként terül rájuk az esőfüggönyparfüm, lecsorog a tincsek legvégéig, a töredezett, aranyszálú hajvégekig. A bozontos, mélységeket rejtő, tapasztalatot és vágyat sejtető fürtök tulajdonosának habteste van, mindene fakó, mintha bármelyik pillanatban eltűnhetne. A habbuborékok akármikor kipukkadhatnak, ő pedig elhussan. Vállai meztelenek, karjai soványak. Kilátszódik a léggyöngyök közül a vénák kék vonala behálózva az egész lebbenő, hajlékony, megfoghatatlan, suhanó árnytestet.

Csendesen, magányosan vándorol az utcák rengetegében. Mikor meglátja az egyedül álló embereket, melléjük lép, és mint egy fűzfa, melyet nem veszünk észre idejében, hogy kitérhessünk cirógatása elől, éppen csak egy kicsit, finoman megérinti a vállukat. Lágy simogatás ez, nem holmi durva kézmozdulat, nem lökés, nem csipkelődés, csupán egy érzet, hogy igen, én melletted vagyok akkor is, ha nem látsz, akkor is, ha nem tudok hozzád beszélni, akkor is, ha igazából egyedül állsz az éjszaka lámpavilágtól homályló sötétségében, és kettőnk közül csak a te ajkad érinti az enyémet, én nem tudlak igazán megérinteni. Csak ott vagyok benned, és vigasztallak.

Ezúttal egy leány után ered, lágyan búgva énekli az éjszaka tücsökdalát. A fiatal egy házba lép, majd egy fürdőszobába menekül mások elől, ő mégis követi. Ott lóg, csüng rajta, de még csak a ruháiba kapaszkodik, nem indul ujjaival újabb sétára a leány immáron takaratlan gerincvonalán.

Hirtelen kinyílik az ajtó, valaki beront rajta. A lány összerezzen, takarja magát. Az ajtóban álló gyorsan becsukja, szinte csapja, mire a lány újra megremeg. Úgy érzi, elloptak tőle valamit, ellopták a meztelenségét, a tisztaságát, a fedettség biztonságát. Mindenkit eltaszít magától, mégis vágy jöttment alakokra, vagy arra az egyetlenre is, akinek léteznie kell, hiszen már annyiszor képzelte el, hogy az utcán elmennek egymás mellett, visszafordulnak, és feleszmélnek. Vagy a könyvtárban találkoznak, véletlenül pont egymás mellé ülnek. Esetleg a villamoson találják meg a másikat.

De most még nincs meg az az egy, ő pedig belehal az elhagyatottságba, mely igazból nem is létezik, ő mégis, minden zsigerében érzi.

– Lehetek a szomorúságod? – kérdezi a lányt a Szomorúság, miközben a tükörben tollászkodik, magának tetszelegve fésülködik.

– Lehetsz – tör fel a lányból, ahogy a fürdőszoba padlóján kuporog.

Utálja magát, mardossa a tudat, hogy evett. Miért evett? Így nem fogják szeretni.

Gyűlöli magát, amiért nem tud elviselni másokat. Az egész világ mosolyog, csak ő nem tud vidámnak lenni.

Bűntudata van, amiért saját hitét is megkérdőjelezi, és azért is, mert ennek a hitnek nem tud megfelelni. Akarja azt, ami még nem lehet az övé.

Vággyal, kéjesen hullatja könnyeit. Görcsösen, frusztráltan rogy le, majd emelkedik fel. Csupa feszület vállai mozgása, úgy vonaglik, mint egy korbácsolt rab. Aztán egyszeriben elernyed, kezei lehanyatlanak a lábaihoz, megérinti ujjbegyeivel lábujjai körmét. Úgy tűnik, feladta a saját maga ellen folytatott harcot.

A Szomorúság hátulról átöleli. A lány térdénél megragadt bugyit lehúzza bokáig. Csupa virágminta ez, csupa vér, csupa kívánás. A könnyeit hullató nem ellenkezik, csak belebámul a tükörbe. A sírástól kivörösödő szemeit pásztázza. A pilláin még épp megül pár könny, de idővel felállnak, otthagyják szempillaasztalukat, és az arcon lefelé gyalogolva elhagyják az érzelmek színpadát.

– Szebben zöldell a szemed, ha előtte sírtál – súgja a Szomorúság, miközben beleharap a lány nyakába. Most ő a kezdeményező, ő is csókolhat. Élvezi a lány sóhajait, a megkeményedő kebleket, melyek a kezei alatt vannak, és a lábát körülölelő selymes combokat, melyek a félelemtől és az izgatottságtól egyszerre remegnek. Önfeledtség keríti hatalmába, ellazul, virágnyoszolyának képzeli a hideg kőpadlót, melyen ketten ölelkeznek. Aprócska fejű, mezei virágokat tépdesnek, kiszívják az édes illatot, az ízt, a bóbitás szirmokat. A bibéket nektárostul magukba tömik.

Az aktus után a lány újra a tükörbe néz, zavarodottságát lassan megfejti, zsibbadt elfogadás lengedez a lelkében. Megbékél önmagával, gyarlóságaival, teljesíthetetlen vágyaival és szerelmeivel együtt.

– Olyan, mintha egyszerre lennék magam és valaki más. A lelkem vigasztalanul zokog, mégis hiún a szomorúságtól megszépülő vonásaimat nézegetem – súgja maga elé jellemezve a bús beletörődést, majd megcsókolja saját tükörképét, az előtte lebegő, vizes, borzolt hajú, habtestű hölgyet.

– Szeretlek! – vallják egymásnak, miközben fűzfaágakként összefűzik ujjukat.

__________________________________________________

Szép napot!
Hogy megvigasztaljam magam, írtam. Most már kerek a világ, még egy alvás kell, meg pár oldal olvasás, és újraéledtem. Remélem, legalább egy kicsit élvezhető lett. Tervezek egy francia szerelmes történetet írni Monettel meg Colannal, meg egy Kálvin téri könyvtárral, de egyelőre csak gondolataim vannak, szilárd elképzeléseim nincsenek.

Addig is, felkel a nap.

Soleil levant, Impression.