Felkelők [Túlélők 2.]

#4 Mack

Egy pihenőben álltam meg, hogy bevárjam a csapatot, akiket Kal riasztott. Innen tökéletesen beláttam a völgyet és a szerpentint, ami végig kanyargott a hegyoldalon. Reméltem, hogy könnyen rám találnak a többiek, hiszen nem tértem le az aszfalt útról, de a biztonság kedvéért nyomokat is hagytam.

- Mack!- hallottam meg a kiáltást.

Hátra fordulva a barátaimat pillantottam meg, akik fegyverrel és hátizsákokkal felszerelkezve közeledtek felém.

Észre se vettem eddig, hogy valójában aggódtam amiatt, hogy Kal talán még sem ugrasztja a többieket. Most, hogy mind- vagyis majdnem mind- itt vannak végre megnyugodtam.

- Kal nem jött?- kérdeztem, mikor odaértek hozzám.

Trent sokat mondó pillantást vetett rám, de Chip válaszolt.

- Te úgy ismered a csajt?

Igaza volt és ezt én is tudtam, de azért reménykedtem, hogy a kalandvágya talán mégis ráveszi, hogy eljöjjön velünk erre az útra. Nem tagadom, nagy segítség tud lenni, ha épp nem visz a sírba a hozzáállásával.

- Szóval... Mit is csinálunk mi itt?- nézett körbe Jude, majd a tekintete megállapodott rajtam.

- Mennyit mondott el Kal?

- Csak, hogy láttatok valami katonai konvojt és te elindultál, hogy kiderítsd, hová tartanak- válaszolt Colin.

Mind leültünk az asztalhoz, mielőtt belekezdtem volna a beszédbe, ahol egykor a fáradt utazók fogyasztották el a tízóraiikat. A kilátás kétségtelenül lenyűgöző, tökéletes hely, hogy a fárasztó út közben megpihenjen az ember egy kicsit.

- Igen, szóval!- kezdtem bele- Fogalmam sincs, hogy kik voltak, de elég rendesen fel voltak szerelve, a három teherautóban vagy hadászati dolgok, vagy élelmiszer volt, a furgonokban katonák lehettek és öt ilyen volt, ami sok embert jelent. 

- Merre mentek?- kérdezte Jett.

A völgyön túlra mutattam.

- A hegyen túl. Van nálatok térkép?

Chip a táskájából előhúzott egy gyűrött papírt és átadta nekem. Kihajtogattam és az asztalra terítve együtt próbáltuk belőni a helyzetünket.

- Szerintem most itt vagyunk- bökött a térképre Trent- Itt a reptér és ezen az úton követtünk téged- húzta végig az ujját a piros színnel rajzolt vonalon.

-Akkor esetleg idemehettek- mutattam a szemközti hegy túloldalán egy nagyobb városra.

- Mindenesetre érdemes szétnézni arra- vont vállat Chip.

- Mennyire lehet az innen?- gondolkodott el Jude- Két nap?

- Van az három is, figyelembe véve, hogy meg kell másznunk egy hegyet is- mutatott rá Trent.

- Akkor jobb ha indulunk- álltam fel.

A többiek ülve maradtak és egymásra pillantgattak. Nem úgy tűnt, mint akik el akarnak indulni. Csípőre tett kézzel álltam felettük és vártam, hogy valaki megmagyarázza, miért nem indulhatunk.

- Bocs, Mack, de mi ezidáig gyalogoltunk. Siettünk, ahogy tudtunk, hogy beérjünk és kell egy kis pihenő- törte meg végül a csendet Jett.

- Ráadásul dög meleg van- tette hozzá Alex.

Nagyot sóhajtottam, de visszahuppantam Colin mellé.

- Rendben. Úgyis éhes vagyok.

Meg se kellett kérdeznem, hogy kitől kérhetek, mert Chip már nyújtotta is át a protein szeletet, amit a hátizsákjából halászott elő az imént. Megköszöntem és feltéptem a csomagolást. Amint megpillantottam az ételt a hasam hangosan megkordult, amit a többiek is meghallhattak, mert mindenki kuncogni kezdett. Pillanatok alatt eltüntettem a szeletet, aztán még üldögéltünk, beszélgettünk semmit mondó dolgokról. Colin és Trent lefeküdtek egy fa árnyékába, Alex pedig meglepődve fedezte fel, hogy még mindig működik a vécé. 

Késő délután indultunk el végül, a nap már nem tűzött olyan erősen szerencsére, így nem volt vészes lejutni a völgybe. Éjszaka a völgyben aludtunk meg. Mivel nem volt nálunk semmi sátor vagy hálózsák és épület sem volt a közelben, a szabad ég alá kényszerültünk és csak reménykedtünk, hogy nem kezd el esni. Amikor elaludtunk, tiszta volt az ég, tökéletesen látszottak a csillagok és a tejút is. A Hold már délután óta fent volt, így az éjszaka hamar eltűnt az égboltról, de így is volt elég fény, hogy haladni tudjunk, amíg a fáradtság le nem győzött minket és kénytelenek voltunk újra megállni.

Az úttól kicsit beljebb egy erdős részen telepedtünk le, hogy ha valaki esetleg arra járna, ne vehessen észre azonnal. Kész röhej, hogy milyen paranoiássá tett minden embert ez a háború. Azelőtt a legkevésbé sem érdekelt, hogy hol kempingezünk, még örültünk is a társaságnak, ha új emberekkel találkozunk, de manapság már senkiben sem bízhatunk, jobb ha elkerüljük az idegeneket, mert  nem tudhatjuk mit akarnak. Természetesen megosztjuk az ételünket a rászorulókkal erről szól az ellenállás. Minél többen vagyunk, annál sikeresebbek lehetünk. Igaz az utóbbi időben nem tettünk sokat azért, hogy előrébb jussunk, amivel én cseppet sem értek egyet, de Preston és a többi katona szava a döntő, akik egyöntetűen megszavazták, hogy maradunk a reptéren. Vagyis eddig maradtunk, arra senki nem számított, hogy a front ennyire vissza fog húzódni és mi is a vonalába kerülünk. Talán ezzel az úttal okosabbak leszünk, hogy merre induljunk el. A felderítőink szinte folyamatosan kint vannak, de annyira messzire, mint most mi készülünk nem mennek. Egyrészt a rádió kapcsolat miatt, ami a hegyekben elég rossz, másrészt pedig mert nincs értelme. A környező nagyvárosokban történő dolgok nincsenek hatással ránk itt a hegyen, annyira el vagyunk- vagy legalábbis voltunk- szigetelve.

- Nem tudsz aludni?- kérdezte hirtelen Chip mellettem.

Oldalra fordultam, hogy szembe nézzek vele, de jóformán csak a körvonalait láttam.

- Egy jó ideje már nem- vicceltem el a dolgot.

Horkantott, hiszen tudta miről beszélek.

- Nekem egyre csak Tia jár a fejemben- kezdte halkan- És hogy mi mindent vesztettünk már.

Tia Rey barátnője volt, akinek el kellett mondanunk a hírt. Én képtelen voltam rá, egyedül Chip vette a bátorságot, hogy szembesítse a történtekkel. Én nem voltam ott, képtelen voltam a lány szemébe nézni, túl nagy volt a bűntudatom, ami a mai napig nem múlt el. A tábor másik végéből hallottam a megtört sikolyát, aztán napokig elő sem jött. Nem piszkáltuk, hagytuk, hogy gyászolhasson, ahogy mind tettük. Nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék a barátomra és apára. Hiányoznak mind a ketten.

- Nem a te hibád volt ugye tudod?- tette hozzá gyorsan.

- Valahogy mégis úgy érzem- sóhajtottam és az eget kezdtem bámulni- Bárcsak felszállhatnánk egy űrhajóra és itt hagyhatnánk mindent, hogy egy új életet kezdhessünk egy új bolygón!

- Hogy aztán azt is tönkre tegyük, mint a Földet?

Lehunytam a szemem és próbáltam elképzelni egy békés világot, de egyszerűen nem ment. Túl sok minden járt a fejemben a mostani dolgokból.

- Na jó, hagyjuk ez így nem megy- motyogtam és az oldalamra fordulva megpróbáltam elaludni.