Csillagokon túl

5. Fejezet

Andromeda

A pince lépcsője felé szaladok, és nem állok meg a tetejénél, lerohanok a fokokon. A földalatti, ám tökéletesen kivilágított laborban fürgén kerülgetem az asztalokat. Anya biztosan itt van, ahogy minden este. Még egy asztalt megkerülök, ám egy hangyalábnyit elhibázom a kanyart, mert egy kémcsőállvány veszélyesen megbillen. Anyukám hirtelen odaugrik a szomszéd asztaltól, és elkapja. A kontyából kiszabadul egy barna, ezüstösen ragyogó tincs, és az arca elé hullik. Miután a kémcsövek és tartalmuk újra stabilan áll az asztalon, megkönnyebbülten fújja ki a levegőt, és mosolyogva, a fejét csóválva leguggol hozzám. Én az egyik derékig érő hajtincsemet tekergetem, és elvörösödve motyogok az állvány pocsék állásszilárdságáról, aztán bocsánatot kérek a száguldozásomért. Anya a fülem mögé simít egy, az övéhez hasonlóan rakoncátlanul előre lógó tincset, majd feláll, és felemel. A vállába kapaszkodva élvezem a magaslati kilátást.

– Te kis csibész! – nevet fel. – Mondtam már, hogy óvatosan kell mozognod idelent!

Lesütött szemmel bólogatok. Tisztában vagyok vele, hogy nem szabadna futkosnom idelent, de a közölnivalóm nem tűr halasztást!

– De anya! Mindjárt ideér a Delta Aquaridák meteorraj! Ugye te is megnézed velünk? – vigyorogva meresztek rá hatalmas szemeket. Ezt az eseményt tényleg kár lenne kihagyni! – Kérlek! Kérlek! Kérlek!

– Persze, hogy megnézem, kicsi csillagom! – indul el velem a lépcső felé.

A lépcső tetején letesz, és együtt sietünk ki az udvarra. A gyep közepén megállok, és lelkesen, várakozón figyelem a csillagos égboltot. A házunk messze esik minden mástól, így a fényszennyezés nem zavarja a megfigyeléseinket. A tekintetem izgatottan pásztázza az eget, amíg meg nem látom az első hullócsillagot. Abban a pillanatban, hogy megpillantom, elönt a boldogság, és szélesen mosolyogva felkiáltok.

– Ez annyira gyönyörű! – foglalom össze a véleményem három szóban a csillagokról. El sem tudom képzelni, mi tölthetne el jobb érzéssel, mint hogy tanúja lehetek a csillagok ragyogásának.

A fűben ülünk, és figyeljük a meteorraj áthaladását, konyhanyelven, a csillaghullást.

– Anya, mi teszi ezt ilyen széppé? – nézem még mindig elbűvölve az eget. Hiába látom ugyanezt minden este vagy éjjel, mindig kicsit másnak érzem, és mindig meseszépnek találom.

– Te, Andromeda – feleli az anyukám. Értetlenül pislogok rá. – Sokkal jobban ismered azokat a ragyogó pontokat odafent, mint az emberek. Jobban, mint hinnéd. Te is közéjük tartozol. Ugyanazok az elemek építenek fel minket, mint az égi objektumokat, és te ezt nem csak tudod, de érted is. A csillagok, akár csak mi, változnak. A különbség az, hogy az égbolt kiszámíthatóbb, és sosem hagy magadra. Minden este, amikor felnézel, a csillagok visszanéznek rád. Következő éjjel megint. És ez mindig így lesz. Ha felnézel az égre, sosem leszel egyedül. A végtelenségben, sötétségben és a fényben látni fogsz engem és apádat, később a barátaidat és a szerelmed. Mi mind ugyanarra az égre nézünk fel. Az űr nem csak kérdések és válaszok tárháza, hanem egy emlékeztető arra is, hogy ki vagy.

Anya kedves, szív alakú arcáról visszanézek a Végtelen felé.

– Andromeda Sagitta Noxas vagyok. Orion és Lyra Noxas lánya – mondom a távoli, izzó gázgömböknek.

– És annál sokkal több is – suttogja anyukám. Szeretném feltenni a kérdést, mégis hogy érti ezt, de az emlékképem megszakad. Egy pillanat. Ez csak egy emlékkép, nem a valóság, és néhány pillanat múlva fel fogok ébredni ebből az álomból, ahogy eddig minden egyes alkalommal. Ránézek az anyukámra, akinek az arca szertefoszlik a szemem előtt, minden mással együtt. Már nem vagyok az a gyerek, akit fel tud cipelni a laborból. Felébredek.