Larry - Home for the broken heart (befejezett)

10. - It's time to say goodbye

Zsepiket elő kedveseim! :) Csak, hogy nem mondhassátok, hogy nem szóltam. Jó olvasást!

Miért? A legérdekesebb kérdés a világon, hisz nagyrészt nem tudja rá senki a választ. 

Miért én? Miért ő? Miért én és ő? Miért szerelem? Miért kellett ennek történnie velünk? 

A sötét alak leugrott a hangszoróról és lassan lépkedve indult meg a folyosón. Most vagy soha. A zongora szinte sírva vágta át a sikolyokat és kiáltásokat. A tömeg mintha varázsütésre csendesült volna el, tudták mi következik. Az utolsó dal. Mintha a feketébe burkolózott idegen szíve a dallamokkal egy, tökéletes ritmusra dobogott volna. Kezei remegtek, ahogy egyre hangosabban hallotta. S, bár hiába tűnt elhatározottnak, nem volt az, mert tudta bármelyik pillanatban menekülőre is foghatja. Talán ez volt az egyetlen dolog, ami valamennyire megnyugvást hozott számára. A hosszú folyosó, fehér fényei néha meg- megvillantak, már senki nem volt ott. Mintha a tiszta falak tompa visszhangokat vertek volna vissza a múltból. Gondtalan kacajokat, szeretetteljes suttogásokat, kísértették az ismeretlent. Minden emlékezett.

***

 Louis dühösen és összetörten rohant le a lépcsőn, arcáról kétségbeesetten próbálta eltüntetni a könnyeit. A ház melegsége már rég nem volt ugyanaz, minden hideg lett és fájón lüktető, mely lüktetés lassan kezdte magából kitolni lakóit. A fehér lépcsőn sietve szaladt le Harry nem hagyhatta, csak egyszrűen nem. Nem élte volna túl.

- Louis! - kiáltott utána zokogva a zöld szemű. Louis megtorpant a nyitott ajtóban, nagyot nyelt majd szerelme felé fordult. Annyira erősnek akarta mutatni magát, hogy elfeledkezett Harry törékeny szívéről abban a pillanatban. Egy ideig csak figyelték egymást, szívbemaró pillanatok voltak ezek. A félhomály még jobban szakította szét a két alakot egymástól. Odakint hevesen hullottak az eső cseppek. Sírva zúgtak a lemenő Nap után. Harry zokogásával egy ütemben zakatolt a zivatar. 

- Harry én ezt így már nem bírom folytatni, nekünk nem adtak esélyt. Nekünk nincs több időnk, így nem lehet, egyszerűen elfogyott. Ez nem élet, ébredj már fel! - kiáltott dühösen de annyira fájon dübörgött mellkasa alatt a hihetetlen fájdalom. Azonban az talán még nagyobb fájdalom volt számára, hogy nem tudott úgy élni, ahogy szertett volna és ezt így nem bírta folytatni. A sok csillogásban töltött ideje, pedig nyert, most már az irányított. Megvolt mindene a rivaldafényben, a tökéletes család, amiért cserébe nem várt magyarázatota a világ. Ez egyszerűbb volt. Úgy döntött ideje búcsút inteni és kegyetlenül magára hagyni egy porcelán szívet. Harry teste remegett, mikor Louis ezeket a szavakat kimondta. 

- M- meg tudnánk oldani - hangja a sírástól teljesen eltorzult. Louis szorosan összepréselt ajkakkal rázta meg a fejét.

- Sosem tudtuk és most sem tudnánk, mi a titkokat és a hazugságot választottuk Harry, és ezt már nem lehet visszafordítani. Kibaszottul büszke, hülye kölykök voltunk és hagytuk, hogy egy rohadt életet építsenek nekünk, hogy ezt a szart leplezzék, mi meg dalolva egyeztünk bele. Én... én, nekem ez már nem megy, ikább élek úgy, ahogy akarják, de nem akarok tovább szenvedni, nem akarom, hogy tovább szenvedj. Ez már nem élet, ennek vége kicsi Hazzám - Louis ajkai megremegtek, ahogy az utolsó szavakat kimondta. 

Kicsi Hazzám. Talán egyszer egy másik helyen, egy másik életben... 

Louis becsukta maga mögött az ajtót és kilépett a keservesen síró ég alá, megállt egy pillanatra ás hagyta, hogy könnyei az esővel együtt áztassák borostás arcát. Louis gyászolta szívének egyik, hatalmas felét, melyről tudta, hogy örökre itt fog maradni, ebben a házban és szellemként fogja kísérteni a néma falakat. Azt a felét, mely örökre Harryé marad. Louis Tomlinson zokogva hagyta el a fehér lakást, akkor először és utlojára. Örökre. Még hátrapillantott, az utána bámuló kétségbeesett, fekete ablakokat nézte, majd ismét elfordult. Végleg.

Harryt kirázta az a hihetetlenül dermesző hideg, ahogy csak bámult a zárt ajtó irányába. S, ahogy felfogta mi is történt gyengén, összetörve rogyott térdeire. Tenyerével pedig a patakokban folyó, forró könnyeit törölte. Hangosan zokogva meredt maga elé, még a levegője is meg- megakadt közben. Egész teste remegett és képtelen volt mozdulni. A sírás betöltötte az egész házat és beleitta magába az összes, kis porszembe azt a sok fájalom, de még ez sem volt elég ahhoz, hogy elvegyék Harrytől ezt az égtelen érzést. Itt most nem volt semmi "majd jobb lesz", vagy "túl leszel rajta" vígasz, csak Harry volt egyedül és a szanaszét hasadt szíve. Zöld szemei csak úgy engedték ki magukból a kis patakokat, próbálták ezt enyhíteni, de mindhiába. Harry végül feladta és csak tenyeribe temette nedves arcát. Olyan elveszettnek érezte magát, mint még soha, egy védtelen kisfiúnak, akinek a megmentője az előbb hagyta el a házat, az életét.

Kicsi Hazzám - csengett füleiben mitől csak egyre keservesebben törtek fel belőle az érzelmek és az emlékek is.

"Ne sírj kicsi Hazzám! Nem sokára hazajövök - ölelte magához a pityergő fiút Louis és óvatosan cirógatta a hátát, miközben édes semmiségeket suttogott a fülébe."

"Ígérem."

- Hazug! - kiáltott és dühösen ütött ököllel a kék szőnyegre, majd a földre hajtotta a fejét, így hosszú rürtjei köré omlottak, mint egy védelmező szemkötő, amely eltakart minden végtelen fájdalmat, mely a világban zajlott. Legszívesebben ordított volna, csak máshol akart lenni, nem akart Harry Styles lenni többé. Soha többé.

A One Direction a következő napon jelentette be szünetét.

***

Liam csöndben foglalt helyet a neki fettartott széken és lenézett a színpadra, s a nagy tömegre lábai alatt. Elgondolkodott, emlékezett: One Directionra, a testvéreire, kik már eltűntek mellőle, a  felhőtlen évekre, a fiatal kacagásaikra, a bizalmukra. Ő csak hálás volt nekik, hogy ilyen emberré tették, hogy mellette voltak, hogy szeretetet kapott tőlük és igaz emlékeket. Letörölt arcáról egy kósza cseppet. Ennyit engedett el, mert most vége volt, végleg. Itt volt az ideje búcsút inteni. Most már nem voltak miértek, csak a ridegen, vérzőn csillogó valóság, akár a hó. Nem volt idő a kérdésekre, az már elfogyott, most már örökre elveszett a napsütötte múltban.

Ég veled. Ég velünk.

Az előadó lassan és könnyes szemmel nézett Liam irányába és egy csókot küldött felé, egy búcsúcsók volt. 

Itt az idő az utolsó dalra barátaim. Rég elveszett testvéreim.

Néha el kell engednünk azokat, akiket szeretünk. Hisz az arany Napnak is le kell mennie, hogy helyére táncolhasson ezüst testvére, a Hold.