Az emberiség elpusztult. Alig pár ezer év alatt, az egymást követő háborúk, a klímaváltozás, az állatfajok tömeges kipusztulása végül az emberi faj kihalásához vezetett. A világok között felborult az egyensúly, ami csak tovább rontotta az életfeltételeket. A halálistenek hiába próbálták visszaállítani az egyensúlyt, kudarcra voltak ítélve. A pokol kapui megnyíltak, és a száműzöttek visszatérhettek az emberi világba. Ez azonban csak átmeneti enyhülést hozott, és végül az utolsó ember is meghalt. Hueco Mundo és Soul Society világa egybeolvadt, ami iszonyú pusztulással járt. A lidércek, akik közül még a bátrabbak is csak elvétve tévedtek Soul Societybe, most egyre sűrűbben támadták a Peremvidéken élőket. Mást nem is tehettek, ha életben akartak maradni. A harcok mindennapossá váltak, a lidércek pedig elkezdték a termőföldeket, farmokat támadni, hogy kiéheztessék a halálisteneket. Mikor kitört a nagy éhínség a Tiszta Lelkek Városának falain belül, a halálistenek úgy döntöttek, egyetlen csapással el kell törölni a lidérceket. A halálistenek ellepték a Peremvidéket, és szinte az utolsó szálig lemészárolták ellenségüket. Ez volt a Nagy Tisztogatás. A győzelem azonban nagy árat követelt. Az egyszerű lelkek szinte az utolsó szálig eltűntek, és a halálistenek száma is a felére zuhant vissza. A nemesi házakban már nem születtek ifjak, és minden lassú pusztulásra volt ítélve.
A lidércek, akik túlélték a Nagy Tisztogatást, lassan felzabálták egymást. Az utolsó megmaradt Vasto Lordék pár ezer év múltán megelégelték a bujkálást, és minden erejüket összegyűjtve megostromolták a Tiszta Lelkek Városának falait. A kapukat bedöntötték, majd iszonyú küzdelem bontakozott ki a falakon belül. Hat napon s éjjelen át tombolt a csata, ám végül a halálistenek győzedelmeskedtek. Az utolsó lidércek is elpusztultak. Azonban ennek a diadalnak senki sem örült. Még egy lépéssel közelebb kerültek, az immár elkerülhetetlen vég felé.
Sok ezer évvel az után, hogy a legifjabb halálistent is maga alá gyűrte a kor, és a Tiszta Lelkek Városa lakatlanná vált, a Királyi Palota égen úszó városai és épületei kitértek a pályájukról, majd lezuhantak a földre. Csak egyetlen túlélő maradt.
Lassú, tétova léptekkel közeledett a letűnt város felé. A fák koronája alatt síri csönd uralkodott. Nem mozdult levél, nem dalolt madár, szellő sem játszott az ágak között. A némaságot csak halk patak, csilingelő csobogása törte meg. Ebben a halott nyugalomban önkéntelen is próbált csendesen lépni, bár nem volt senki, aki meghallhatta volna, de saját léptei dobbanása bántóan hangosan hasított a némaságba.
Mikor kiért a fák bús lombsátra alól, megpillantotta a várost. Legalábbis, ami még megmaradt belőle. A Peremvidék kis házai mind, üresen és némán álltak, többségüket teljesen elborította a növényzet. A Tiszta Lelkek Városának kapuja széttöredezve hevert a romos falak tövében, a repkény már birtokba vette a fehér köveket. Borús szívvel lépte át a városhatárt, és összerándult a pusztulás látványára. A fehér utcák labirintusa némán nézett vissza rá, kérdőn és vádlón: „Eddig hol maradtál?". A Kirin palota, ami a városra zuhant, mélyen a földbe fúródott, és most hatalmas félholdként, szomorú emlékként magasodott a romok fölé, félig takarva még az Elmúlás tornyát is. Szorongva sétált a romlás között, céltalanul hol erre, hol arra kanyarodva, és elszorult a szíve, ha ismerős helyre ért. Mindig arra számított, hogy a következő sarkon majd belebotlik valakibe. Lesz ott valaki, még ha ismeretlen is. Mert az lehetetlen, hogy a világ üres legyen. A világ, ami élettel volt tele, és sosem nyugodott. De még ez a csalfa remény is egyre halványabb lett, ahogy mind mélyebbre és mélyebbre hatolt az üres városban, végül szertefoszlott, mint a szél szaggatta felhők.
