Fanfiction-fordítás: Feltámadás - A befejezés (Resurrection - The End)

28. fejezet

A fordítás az író, Cordys-Vision engedélyével történik!

Az eredeti történetet itt találjátok: https://www.fanfiction.net/s/10454119/28/Resurrection-The-End

Tris

Calebbel kimászunk a szekrényből, és szemben állunk Evelynnel. Ő csak néz ránk, a fejét furcsán félrebillenti.

- Te vagy az utolsó ember, akiben Tobias bízik, nem beszélve arról, hogy én sem bízom benned – suttogom.

A szőnyeget nézi, a karját összefonja a mellkasa előtt.

- Tudom, hogy nem bízol bennem, de ő most igen, és nekem csak ez számít.

A hangja lágy, őszinte, de hallottam már ilyennek.

Caleb összeráncolja a szemöldökét.

- Azt mondod, hogy segítesz nekünk?

Evelyn lassan bólint.

- Pontosan ezt mondom.

Halk torokhangon felnevetek.

- Persze, mert nem akartál megölni és tönkretenni a kapcsolatomat a fiaddal.

- Oké. Igazad van. Megtettem – mondja nyugodtan, tekintete az arcomat tanulmányozza. - ... És még mindig nem kedvellek, és már nem tudom visszacsinálni, de... soha nem kellett volna Marcushoz mennem. Tudhattam volna, de mégis megtettem, és most minden teljesen kicsúszott az irányításom alól.

Összekulcsolom a kezem a mellkasom előtt, és járkálni kezdek a szobában.

Nem akarom, hogy segítsen.

Egyáltalán nem akarom, hogy itt legyen.

- Tris... - szólal meg Caleb, én pedig ráemelem a tekintetem. – Gondold meg. Az, akit most ismer és megbízik, jelen pillanatban Marcus és Evelyn. Ha magunkkal visszük, sokkal könnyebb lehet a közelébe férkőzni.

- Hallgass a bátyádra, Beatrice.

- Ó, miért gondolják úgy az emberek, hogy így kell hívniuk? TRIS vagyok.

Evelyn felsóhajt.

- Megmagyarázom. Nehéz azoknak, akik ismertek az Önfeláldozóknál, hogy a választott neveden szólítsanak.

Calebre nézek, ő pedig biccent.

- Ez igaz.

Csalódottan felsóhajtok, és lehunyom a szemem egy pillanatra. Mély levegőt veszek, aztán újra kinyitom.

Nem tudom letagadni a tényt, hogy lehet, hogy hasznunkra lehet, és tényleg ez az a pont, amikor bármit megtennék Tobiasért.

- Tényleg bízik benned?

Bólint.

- Marcus megetetett vele néhány nevetséges történetet a boldog és gondtalan gyermekkoráról...

- Úgy érted, amilyennek kellett volna lennie?

- Tris. – Caleb rendre utasít, és pedig nem tehetek róla, forgatom a szemem.

- Pontosan ez volt, amit akartál. – Vállat vonok. – Mi változott?

Egy pillanatig gondolkodik, aztán megrántja a vállát.

- Valójában semmi. Azt akartam, hogy Tobias magától bízzon bennem, nem azért, mert alig emlékszik rám.

Szeretném elhinni, hogy őszinte, de olyan sokáig gyűlöltem, hogy nem tudom, hogyan lennék képes rá.