Az élet és a velejáró problémák

Ez már a Mennyország lenne?

  //Először is elnézést szeretnék kérni, hogy ennyire megvárakoztattalak titeket a második résszel, de hosszú idő után végre itt van, s remélem ugyanúgy elnyeri a tetszéseteket ^^//  

Halk csipogás és erős fény, ami majdnem kiveri a szemem még így is, hogy csukva van. Meghaltam volna? Nem, az lehetetlen, hiszen ott volt az a fiú. De akkor még is minek van ennyire erős fénye, mi ez a sok fehér? Fáj a fejem... meg úgy az egész testem is elgémberedett. És ez a halk csipogás is hihetetlenül felerősödött. Óvatosan és kissé nyöszörögve próbálom kinyitni a szemem. Beletelik, némi időbe mire realizálom, hogy valamelyik kórházban vagyok és hogy ez a csipogó hang az én szívverésemet jelző szerkezetnek az egyik funkciója. Remek, szóval még tényleg élek... Egyszer szedem össze a bátorságom és még akkor sem jön össze az öngyilkosság. Miért bűntett ennyire az élet? Elkeseredettségemben egy nagyot sóhajtok mire egy ismerős hang üti meg a fülem. – Na, csak nem felébredt a mi kis Csipkerózsikánk? Már azt hittem varázscsók kell hozzád is. – horkantva ült le mellém a bátyám is, aki láthatóan igen csak jót szórakozott rajtam. Bár mikor nem? Mindenesetre csak grimaszolva néztem, ahogy tömi azt a már amúgy is nagy fejét. Mi a francot keress itt, ha ennyire ki nem áll? –Apa nagyon mérges rád, remélem tudod... - mondta két falat között mire én csak értetlenül ráncoltam a homlokom. Igen, körülbelül máskor is így néz ki nálunk egy beszélgetés. Ő jártatja a száját én meg csak a megszokott gesztusokkal válaszolok neki. Nem sok kedvem van rá több időt szánni. – Istenem öcskös, ennyire nem lehetsz hülye. –nevet fel. Na, kár volt értetlenkednem. – Tudod, hogy apa milyen komoly jövőt szánt neked is, még ha ennyire.... béna is vagy. Nem örülne, ha oda lenne az egyik örököse. – von vállat mire én csak a szememet forgatom. Na persze, gondolom mennyire érdekelte volna, ha meghalok. Szerintem inkább az egész család pezsgőt bontott volna, hogy végre megszabadulhattak tőlem. Elvégre mi másért száműznének folyton valamelyik másik országba vagy bentlakásos iskolákba? Addig sincs velem gond otthon, ennyi.


Azt hiszem, itt lenne az ideje bemutatnom a családom: Gondolom a bátyámat sikerül megismerni, de azért elmondanám, hogy egy ego mániás tuskó, ha eddig valakinek nem esett volna le... és igazából nem is a vér szerinti testvérem, hogy őszinte legyek, hanem csak a féltestvérem. Még vagy úgy 12 évvel ezelőtt jöttek össze a szüleink és azóta itt ragadtam.... Apával még nem is lenne bajom, de hogy egy ilyen testvér jár mellé... köszönöm, de őt nem kértem! Ahogy igazából ő sem engem. Anya egy nagyon kedves és aranyos nő volt, aki a férje halála után a béka feneke alá került. Ekkor találkozott a vadbarom Wonho apjával és szerelem volt első látásra... Legalább is ezt a mesét próbálja mindenkinek beadni, de én tudom, hogy csak a pénz miatt van mellette, apa meg csak vak és tényleg szerelmes belé. Plusz, úgy is kellett egy anya a fiának és mindig is két fiú örököst álmodott meg magának, így anyámmal minden vágya teljesülhetett. 
Barátaim sosem voltak és valószínűleg nem is igen lesznek, de közel se minden úgy van ahogy anyámék gondolják, a személyzettel egészen jól kijöttem, míg száműzve nem lettem különféle iskolákba. Jelenleg visszasírom az előzőt, amit nem szerettem ugyan, de ott legalább normális emberek vettek körül. Itt meg azt kell hallgatnom, hogy hokiznak este a fiúk egymás kedvére, vagy éppen kit dönget az édes kedves testvérem. Mondjuk bánom is én csak ne az én ajtómon dörömböljön. És ha amúgy nem lenne eléggé megalázó az életem, a koliba az a hír járja, hogy elvagyok átkozva és nem szerencsés a szobatársamnak lenni, mert akkor tuti történik valami az illetővel. Hogy ezt honnan is veszik? Mert mindig valami másik fura bogarat fogok ki. Van akit a jegyei vagy a viselkedése miatt bocsájtanak el innen, van akivel tényleg baleset történik és van aki csak simán lelép... Én meg persze mindig az ilyeneket fogom ki, szóval innen erjed ez a pletyka. Megmerem kockáztatni, hogy Wonho indította el ezt az egészet. Lehet nem is magamat kéne megölnöm csak valahogy hatnom kéne rá. Jó, egyszerűbb ha magammal végzek, a másik lehetetlen lenne.

Csak sóhajtva bámulom a plafont miközben a bátyám karattyol tudom is én miről. Egyszer csak azt veszem észre, hogy elcsendesül, majd egy csak egy füttyentést hallok a bátyámtól. Kérdőn pislogok rá, majd követem a tekintetét, ami az ajtóhoz vezet. Meg kellett dörzsölnöm a szemem, mert nem hittem a látványnak. Ez egy.... –Angyal? – döbbenten pislogtam a jövevényre, és csak akkor vettem észre, hogy az utolsó szó hangosra sikeredett, mikor a bátyám nevetni kezdett. – Dehogy az, bár angyalian szép meg kell hagyni. – nyalja meg a száját, így egyből tudtam, hogy szegény fiú ma nem menekül előle, még akkor sem, ha hetero, mert ha a bátyámon múlik, simán megkettyinti itt valamelyik szertálban akarata ellenére.

A srác kissé zavartan kuncog fel és mutatkozik be nekünk. Minhyuknak hívják. Még a neve is édes...még akkor is, ha ezer egy ilyen nevű ember van az országban! Mint kiderült ő mentett meg tegnap. Tényleg, most hogy nézem az arcát, rémlik, hogy akkor is azt hittem angyalt látok. Ez a fehér haj, a ragyogó bőre, a csillogó szemei, amik már-már olyanok mint egy édes kiskutyáé, a hangja a mosolya..... Jézusom, most úgy beszélek, mintha szerelmes lennék. Pedig esküszöm hetero vagyok! Jó, tény, hogy félek a lányoktól, de 100%, hogy hetero vagyok!
Persze nem bámulhatom sokáig, hiszen a bátyám lerendezi annyival, hogy jól vagyok és átkarolva a srác vállát húzza is ki a folyosóra. Istenem, hogy sosem bír magával... Legalább egy ilyen helyen fogná vissza magát! Bár a múltkori nővér után már nem újdonság a dolog....