19.

394 25 1
                                    

Clarke nem mutatta ki de iszonyatosan fájtak neki Lexa szavai. Azt hitte a lány tényleg kedveli őt,elvégre ő volt az aki megcsókolta. Csalódottan sétált vissza Niylahoz akihez tegnap este ment a Lexával történt csók után és aki bíztatta,hogy beszéljen vele.

-Mi a fene történt Clarke?- kérdezte aggódva.
- Most közölte velem,hogy rosszul van tőlem- mondta megtörten.
- Ugyan már ez nem igaz csak..
-Hagyjuk oké?- majd visszament a motorjához,nem akart tovább ott lenni.
-Clarke kérlek..
-Niylah komolyan mondom jól vagyok. Lexa Woods meg megbaszhatja magát-azzal elhajtott.

A napok elképesztően lassan teltek Clarke számára. Bármennyire is próbálta képtelen volt elfelejteni Lexát. Hiába ivott vagy csajozott semmi nem tudta betölteni a szívében tátongó ürességet.

Egyik délután fáradtan ment haza,ám amikor belépett a konyhába érdekes látvány fogatda. Raven és Luna épp szenvedélyes csóktatát vívott egymással.

- Mi a fene?- nézett rájuk a szőke lány döbbenten mire Ravenék villámgyorsan váltak el egymástól.
-Helo Clarke-msolygott  legjobb barátnője.
- Szóval ti ketten most jártok vagy csak dugtok?-kérdezte Clarke vigyorogva.
- Ne keverj össze magaddal Griffin- szólt vissza Luna.
-Mindegy. Aztán csak óvatosan-kacsintott rájuk majd bement a szobájába.

A napok teltek. Clarke próbált a munkájára koncentrálni,de ez meglehetősen nehéznek bizonyult mert Raven és Luna teljesen elveszett egymásban. A szőke lány örült barátai boldogságának,de  folyton emlékeztette arra mi lett volna akkor ha nem hagyja ott Lexát,ha a barna hajú lány nem tagadná a nyilvánvaló tényt,hogy vonzódik hozzá.

Muszáj volt valamivel lefoglalnia magát,így motorra pattant és céltalanul gurult a városban. El akarta felejteni mindent legfőképp Lexát.

Kusza gondolatait egy hatalmas csattanás szakította félbe,majd elsötétült előtte a világ.

Nem az ő hibája volt. Egy kanyarodó autós nem vette észre és nekiment.

A kórházban tért magához. A feje iszonyatosan fájt,de néhány kisebb horzsoláson kívül megúszta.
A szívébem tátongó üresség sokkal fájdalmasabb volt.

Maybe life is moreWhere stories live. Discover now