♦ A FALAKON TÚL ♦

♦ C H A P T E R 1. ♦

Mikor megtudtam, hogy utolsó évemet a Thomas M. Gale Gimnáziumban tölthetem, felragyogott lelki szemeim előtt a remény. Tény, hogy nem voltam se szállodalánc örökös és a szüleimnek sem voltak részvényei, mégis hittem abban, hogy az iskola neve és ismertsége új kapukat fog megnyitni előttem. Mondjuk továbbtanulási lehetőség egy neves egyetemen vagy egy jól fizető állás az egyik környékbeli ügyvédi irodában.

Szükségem is volt egy olyan munkahelyre, ahol megbecsülnek és tisztességesen meg is fizetnek. A helyzet az, hogy mióta az eszemet tudom, éjt nappallá téve dolgozom. A családom anyagi helyzete sosem volt rózsás, viszont az utóbbi két évben, még azt sem mondhatom, hogy szegényesen éltünk, mert annál sokkal rosszabb volt a helyzetünk. Apát elbocsájtották a gyárból ahol évek óta dolgozott, anya asszisztensi fizetésével pedig őszintén szólva nem sokra mentünk. Ha nem is sok, amit a négy órás munkaidőm alatt megkeresek, mégiscsak több mint a semmi, nem igaz?

Ámde a Thomas M. Gale olyan lehetőség volt, amire mindig is vágytam. Szuper iskola, népszerű tanárokkal, iskolai klubokkal és sok-sok gazdag fiatallal... Nos igen. Az egyetlen probléma, ami aggasztott, az a többi diák anyagi helyzete volt. Dior, Louis Vuitton, Rolex, Chopard és társaik, akiket én csak plakátokról ismertem, viszont az iskola tanulói ebben a méregdrága világban éltek.

Szegény és bizonytalan lelkem egyetlen mentsvára - mint minden nehéz helyzetben - Tim Schott volt, a legeslegkedvesebb gyerekkori barátom. Tim családja néhány éve nyert a lottón egy nagyobb összeget, ami egyenesen a felső tízezer világába repítette őket. Két éve iratkozott a Thomas M. Gale-be, azóta éli boldog iskolás éveit. Bár, most, hogy így belegondolok, eddig még egyszer sem mesélt az iskoláról vagy a barátairól, az osztálytársairól, rendszeresen elhessegette a témát, ha rákérdeztem. Ezt mindenképpen pótolni fogom, most, hogy hamarosan iskolatársak leszünk!

♦

- Ethelyn, ugye tudod, hogy elfoglalt ember vagyok?

- Csak várj két pillanatot és jövök - hadartam neki, mikor egy jól megrakott tálcával egyensúlyoztam el mellette.

Kedves kis francia kávézó volt, ahol már lassan egy éve dolgoztam minden délután, iskola után. A Papillon* régi bútorai, a számtalan levendulacsokor, a falak pasztell színei és a hatalmas antik falióra vendégmarasztaló hatást kölcsönözött. Hónapok elteltével is, akár hányszor beléptem és megcsapott a kellemes levendula és kávé kettősének az illata melegség járta át a testemet. Szerettem a Papillon-ban dolgozni, szerettem a munkámat.

A késő délutáni forgalom szerencsére csillapodni látszott, így hát volt néhány szabad percem, amit Timre fordíthattam (És amit a főnököm sem nézett rossz szemmel).

- Szóval? - Kérdezte felvont szemöldökkel a barátom, mikor az üres tálcát a kis asztalkára ejtve leültem vele szembe.

- Kérni szeretnék tőled valamit.

- Kérd bátran - mosolygott kedvesen.

- Mesélj nekem a Thomas M. Gale-ről.

- Ethelyn, most komolyan azért rángattál ide, hogy az iskolámról beszélgessünk? Azt hittem valami komoly dolog történt.

- Ami azt illeti, történt is - nagy levegőt vettem, majd egy kósza tincset kifésülve az arcomból egyenesen Tim szemébe bámultam - Felvettek.

- Még mindig nem értelek - emelte ajkához a csinos, fehér csészét, és belekortyolt gőzölgő teájába.

- Jövő hónaptól én is a Thomas M. Gale-be fogok járni. Meglepetés!

Tim fuldokolva köpte vissza a teáját, miközben száját törölgetve hitetlenkedve nézett az arcomba. - Mi?