Az igazi tsundere

5. rész

Ahogy visszafordultam Angliától a füzetem felé, hirtelen egy kéz csapott rá. Annyira megijedtem, hogy a székkel együtt majdnem hátraestem. Teljesen fehér arccal felnéztem a tettesre, és megláttam Amerikát.

-Yo, Jersey! - kacsintott rám nevetve.

-Te... hülye! - mondtam neki hangosan. - Nagyon megijedtem. - kiabáltam rá, majd sípcsonton rúgtam.

-Még mindig olyan kis védelmezni való vagy, mint kiskorodban. - mondta, miközben összekócolta a hajam.

-Te meg még mindig idióta vagy. - mondtam neki már nem kiabálva, halványan mosolyogva.

-De tudom, hogy vártad már a napot, hogy újra láss. - kacsintott rám, majd leült mellém, Franciarszág helyére, aki még nem érkezett meg.

-Igen, nagyon hiányzott már a hősöm. - mondtam már nevetve. Ezután diadalmasan mosolygott, majd visszasétált a helyére, mert megérkezett Franciaország.
Én visszafordultam, majd Németország ismét elüvöltötte magát, hogy megkezdődik a Meeting.
Ez idő alatt megint alig csináltam semmit, és alig tudtam nem elaludni. Szokásokhoz híven megint firkáltam. Franciaország elkezdett nevetgélni mellettem, így felébredtem élőhalott létemből. Ekkor jobban megnéztem, mit rajzoltam. Anglia volt az. Bénácska ugyan, de felismerhető. És Franciaországnak sikerült. Azonnal becsuktam a füzetet, annyira, hogy szinte becsaptam. A francia még mindig nevetgélt, mire én rúgtam a lábát. De ő természetesen nem adtam magát, így rugdalóztunk egy darabig. Valahogy szokásomhoz híven sikerült beleakadnom a lábába, így sikeresen leestem a székről. Annyira megijedtem, hogy felsikítottam. Ennek hála mindenki odafordult felénk, pontosabban felém, és mikor látták, hogy szerencsétlenül tápászkodom fel az asztal alól, hangosan elkezdtek nevetni. Zavaromban inkább visszaültem a földre.
-Ajj, istenem. Miért csinálok magamból mindig bolondot..? - fogtam a fejem zavarban, enyhén könnyes szemmel. Nagyon elszégyelltem magam.
Ekkor egy kezet éreztem a fejemen, Anglia irányából. Mikor felnéztem, láttam, hogy ő is nevet, közben pedig összekócolja a hajam. Visszafordultam a föld felé, mert így még jobban elszégyelltem magam, hogy már ő is nevet rajtam. De ez miért fáj neken ennyire? Ajj, hülye Anglia!
Pár pillanattal később megéreztem egy másik kezet a vállamon, Franciaország felől. De nem ő volt az, hanem Amerika, aki nevetve felsegített.
-Ezt hogy sikerült összehoznod? - nevetett a síri csendben. Nem akartam így beszélni vele, mert mindenki más is hallja, amit mondok.
-Én... Izé... - haraptam idegesen az ajkamba, miközben poroltam le magam. - Franciaország kigáncsolt. - mutattam felé.
-Mi? Nem is! Megrúgtál, és beleakadtál a lábamba! - kiabált velem.
-Nem beszélek veled. - mondtam, majd leültem, és elfordultam tőle. Csakhogy ekkor szemben találtam magam Angliával, aki valamiért dühösen nézett rám. De mikor találkozott a tekintetünk, azonnal elfordította a fejét. Amerika visszasétált a helyére, majd folytatta a magyarázást, amire senki sem figyelt, mert beszéd közben is evett.
Mikor lenéztem a csukott füzetemre, alig mertem kinyitni. Rájöttem, ha gyorsan kinyitom, és egyből kitépem, nen látja meg senki. Így is tettem, majd a zsebembe gyűrtem.
-Ebédidő! - kiáltott fel Amerika valamivel később majd mindenki ment dolgára.
Én sajnos elfelejtettem kaját hozni magammal, de még pénz sem volt nálam, így korgó hassal ültem a helyemen továbbra is. Hirtelen az az ötleten támadt, hogy beszélgethetnék Angliával. Főleg mert a többi ember eltűnt mellőlem. De mikor felé fordultam, és éppen nyitottam volna a szám beszédre, olyan csúnyán nézett rám, hogy megijedtem, és nem belém szorult, belém fagyott a szó. Gyorsan visszafordultam a füzetemhez, amiben éppen egy szem virított.
-Én... Bocsánat... - nyögtem ki nagy nehezen. De már azt se tudtam, miben reménykedjek jobban. Hogy meghallja, vagy hogy ne. De ekkor meghallottam a lágy hangját.
-Mégis mit? - kérdezte flegmán, felém se fordulva. Nem szoktam meg tőle ezt a modort. Másokkal mindig így beszélt. De velem még soha. Lehet azért hasított belém ennyire a fájdalom a hangsúlyától?
Megpróbáltam visszatartani a könnyeimet, de nem ment. Miért viselkedik így velem? Hiszen eddig legjobb testvérek voltunk. Imádtuk egymást.
-Amiért haragszol rám. - mondtam szipogva. Ahogy a füzetemre cseppentek a könnycseppek, teljesen elfolyt a tollal rajzolt szem alja. Úgy nézett ki, mintha ő is könnyezne, sírna.
-Nem haragszom rád. - mondta színtelen hangon, már felém fordulva.
-Akkor... - kezdtem bele, de inkább jobbnak láttam nem befejezni a mondatot. Letöröltem a könnycseppjeim, majd egy kamu mosollyal felnéztem rá. - Köszönöm, hogy nem utálsz.
Erre nem mondott már semmit, csak farkasszemet nézett velem. Nekem lassan eltűnt az arcomról a mosoly, míg neki egyetlen izma sem rándult. Szomorúan néztem fel rá.
-Bocsánat, amiért nem kerestelek. De nem mertem. Azt hittem, utálsz. Gyűlölsz. Pedig elmondhatatlanul hiányoztál. - mondta olyan halkan, hogy épphogy hallottam. Nem válaszoltam semmit. Boldogan elmosolyodtam, majd a nyakába vetettem magam, és majdnem fel is borultunk a székkel.
-Jajj, Anglia. - mondtam kuncogva, miközben egy-két könnycsepp végigsikott az arcomon. - Annyira hiányoztál. Tudom, hogy már mondtam, de nem elég, ha egyszer elmondom, annyira. - bújtam a nyakához szorosan. Olyan jó az illata. Annyira hiányzott már ez. Hogy minden nap érezhessem. Ez a boldogság, és biztonság illata. - Egyébként - húzódtam el tőle, visszaülve a saját helyemre - én is ugyanígy éreztem. Nagyon nagyon hiányoztál, de nem mertem felvenni veled a kapcsolatot. Mert azt hittem, már el is felejtettetek.
Erre csak elmosolyodott, és megrázta a fejét, de nem mondott semmit. Olyan édes volt. Legszívesebben agyon puszilgatnám. Várjunk csak... Mi a fenén gondolkodok én? Gyorsan megráztam a fejem, hogy kirázzam belőle ezeket az idióta gondolatokat.
-Na, megint milyen bugyuta dolgokon gondolkozol? - kuncogott, miközben egyik kezébel felkönyökölt az asztalra.
A fenébe... Túl jól ismer. Találnom kellene valami kibúvót, hogy be kelljen neki válaszolnom... Megvan!
-Egy igazi gentleman nem könyököl az asztalon. - mondtam komoly hangon.
-A saját trükkheimmel nem tudsz legyőzni. - mosolygott, közben pedig le is tette a kezét az ölébe, majd hirtelen megjött Amerika.
-Jerseeey! - jött be a terembe kiabálva, mire dühösen néztem rá. Végre beszélgethettem Angliával, de megint félbeszakítja ezt, mint múltkor.
-Igen? - fordultam felé megpróbálva nyugodt hangon beszélni.
-Nem lenne kedved a mai napot is velem tölteni? - kacsintott rám.
-Miért kacsintgatsz ennyit? Ez valami új divat az országodban? - néztem fel rá őszinte értetlenséggel. - Vagy valami belerepült a szemedbe? Esetlen ez valami új epilepsziás roham?
Angliát a közelmúltban először most hallottam önfeledten nevetni. Olyan aranyos a nevetése. Akaratlanul is elmosolyodtam, ahogy őt néztem nevetni.
-Jajj, de vicces ma valaki. - öltötte ki rám a nyelvét. - Nemrég még azt mondtad, hogy szükséged van a hősödre. - Ezt már újra vigyorogva mondta, két ujjával tisztelegve. Én csak nevetve forgattam a szemem. Mert vissza tudtam volna szólni, de nem akartam megbántani. Ekkor visszafordultam Angliához, aki még mindig jóízűen nevetett. Pontosabban mostmár csak kuncogott.
-Szóval nincs ellenvetésed. Akkor enyém vagy ma is. - mondta ördögi kacaj kíséretében. Mivel semmi kedvem se volt vele lenni most is, ki kellett találnom valamit. Fogalmam sem volt miért érzem ezt. Régen imádtam vele játszani fogócskát, vagy kifirkálni az alvó Angliát. Talán túlzottan hozzászoktam a magányhoz.
-Meg kell néznem a telefonomban, hogy van-e valami teendőm mára. - Amint kimondtam, meg is bántam, mert eszembe jutott, hogy a tokomon egy londoni kép van. Jajj, nekem. Ahogy kivettem a zsebemből a készüléket, megpróbáltam elrejteni a kezembe, nehogy meglássa Amerika, vagy ami még rosszabb, Anglia. Még meg sem találtam se a "Jegyzetek", se a "Naptár" alkalmazást a telefonomon, máris visszasüllyesztettem a zsebembe. - Ma sajnos nem jó. - néztem fel a szemüvegesre tettetett szomorúsággal.
-Hogyhogy? - döntötte oldalra a fejét. Úgy nézett ki, mint egy kiskutya. De mivel hirtelen semmi nem jutott eszembe, megpróbáltam húzni az időt, hátha felüvölt Németország.
-Hát... Tudod... Hogy is mondjam... - túrtam a hajamba idegesen, de a német csak nem szólalt meg.
-Már megígérte nekem, hogy eljön velem egy városnézésre. - mondta Anglia komoly hangon.
-Oh, én csak Mekizni akartam. - konyult le teljesen a szája. - Mehetek én is veletek? - Már épp beszédre nyitottam a szám, mire Anglia közbevágott.
-Úgy beszéltük meg, hogy csak kettesben leszünk. - mosolygott úgy Amerika felé, hogy én egyáltalán nem láttam az arcát. Pedig imádom, mikor mosolyog.
-Ajj... Jó. - mondta nyüsszörögve, majd felüvöltött a német, azaz elkezdődhetett a Meeting folytatása.