Őrizd meg a titkom! [DRAMIONE] /FELFÜGGESZTETT/

Chapter 33

  A végeláthatalan sötétségben aprócska, villódzó világosszürke pöttyök jelennek meg, melyek egy röpke pillanatra a különösen tiszta éjszakák égboltja által sugárzott gyönyörűséget juttatják az eszembe. A mellkasomra nehezedő ütemes nyomás azonban nem hagyja, hogy elvesszek ebben a rendkívül idill képben. Színtiszta, elemi erő igyekszik visszarángatni a valóságba – a sötét éjszakába, melyben már a puszta létezés is kétségkívül megterhelőbb, mint így ténferegni a nagy semmiben, lebegni a szürkés kis álcsillagok között...
Az éberség felé vezető utam egyes számú állomásán fellángol a tüdőm. Égető szükségét érzem egy már-már ijesztően mély lélegzetvételnek, de a mellkasom nehéz, és én egy cseppnyi erőt sem érzek az izmaimban. Talán le kéne mondanom a mohóságról... De így sem megy. Egy kevéske oxigént sem tudok rá szomjazó sejtjeimhez juttatni. Mindenem ólomsúlyúvá válik, és a teher nem enyhül: épp ellenkezőleg, a tagjaim egyre-egyre nehezebbé válnak, a fejembe hasító fájdalom kiéleződik, a fülem borzalmasan zúg.
- Gyerünk már – lihegi mellettem valaki.
Ismerem a hangot, de a gondolataim olyan lassú tempóban vánszorognak, hogy képtelen vagyok azon nyomban arcot vagy nevet kötni hozzá.
- Merlinre, nem csinálhatod ezt, hallod?! – motyogja az illető meglehetősen aggodalmas hangon, ami valami különös okból kifolyólag sürgetőleg hat rám: minél hamarabb magamhoz kell térnem, ugyanis égető késztetést érzek arra, hogy elűzzem ebből a kissé rekedtes, de mégis lágyan csengő hangból az aggodalom legapróbb szikráját is.
Nagyon szeretnék megszólalni, hogy jelezzem, itt vagyok, és hallom őt, de ahhoz előbb levegőhöz kéne jutnom...
- Gyere vissza – súgja türelmetlenül az illető, nekem pedig ismét belemar a fájdalom a mellkasomba, de ezúttal egészen másképp, mintha így próbálná jelezni, hogy végre kész életre kelni. Egy másodpercbe sem telik bele, hogy vad köhögésbe kezdjek, ki tudja mennyi vizet száműzve végleg a légzőrendszeremből.
Amikor már egy cseppnyi ártalmas folyadék sem marad a légcsövemben, erőtlenül zuhanok vissza félig ülő helyzetben való rángatózásomból a hideg földre. Nedves fűszálak csiklandozzák a fülcimpámat – ha érintésük nem lenne olyan hűvös egyébként is reszkető testem számára, akár el is mosolyodhatnék gyengédségükön.
Kinyitom a szemeimet. A sötét, homályos felhők által szennyezett égbolt képe villan fel előttem, de még egy egész pillanatom sincs arra, hogy jól megbámuljam, egy kócos, a holdfényben ezüstösen megcsillanó fürtökkel keretezett arc ugyanis rögtön kisajátítja magának a látóteremet. És ez nem is olyan nagy kár.
Lomhán összefutó szemöldökkel meredek a fölém tornyosuló illetőre. Gondolataim, ha lehet, még lassabban rendeződnek csokorba, de néhány ködös másodperc elteltével sikerül megragadnom egy ép kis foszlányt, melynek köszönhetően fizikai visszatérésem megkoronázásaképp a józan eszem is elkezdem visszanyerni. A sötétben felfedezett ismerős vonások ezernyi apró darabból álló kirakós módjára vánszorognak össze a fejemben, s ez valamiért különösen kellemes érzéssel tölt el. Azon kapom magam, hogy irtóztatóan szeretném a fölém hajoló személy arcát szétcincálni a pillantásommal, rengeteg aprócska részletében megvizsgálni, hogy aztán még lehengerlőbb legyen a látványa, amikor újra megengedem magamnak a teljes kép nyújtotta gyönyörök felhalmozását.

- Granger? – vonja fel a szemöldökét óvatosan... Malfoy. Iszonytatos fájdalmak árán sikerül kiráncigálnom a nevét a fejemben felhalmozódó tonnányi információ közül.
A szőke arcán ezernyi érzelem suhan át, ahogy a szemeibe nézek, nekem pedig azon jár az eszem, hogy olyan kincsesbánya ez, ahová igen ritkán nyer bejárást az ember lánya.
Még mindig kissé elvarázsolódva figyelem kedvesen ismerős ábrázatát. Talán kissé el is mosolyodok.
Megpróbálok válaszolni, de a fejemben tisztán csengő szavak a valóságban artikulálatlan morgás formájában tükröződnek. Lehunyom a szemeimet, lelassítom mohó, a kimaradást pótolni vágyó légzésemet, és újra nekiesek a beszédnek.
- Minden oké – pihegem.
Szavaim pihepuha selyemként simulnak az éjszakába, s csak azért hallja meg őket a szőke, mert olyan hatalmas, kiélezett, a szavaim után fohászkodó csend honol körülöttünk, hogy még a legapróbb zajok is atomrobbanásként hasítanák ketté.
- Oké a büdös francokat! – Malfoy hangja túlcsordul mindenféle indulattól, de úgy zúdítja rám a haragját, hogy a szavai mögött csengő tartalom biztosít róla, sokkal inkább dühös a körülményekre, no meg talán a minden jel szerint ellenünk szegődött világra, mint rám.
Újra kinyitom a szemeimet.
- Mi történt pontosan? – kérdezem, miután akárhogy is próbálkozom, képtelen vagyok összeilleszteni a fejemben lebegő, éjszakánk történetét tartalmazó, ezernyi apró fecnire szakadt pergamen darabkáit. Csak azt tudom biztosan, hogy szerencsétlenül alakultak a dolgaink.
- Az elmúlt fél órában kétszer haltál meg, te...! – vágja a fejemhez a szőke, de még az ő meglehetősen egyedi természete és kiváltképp széles szókincse sem találja a megfelelő kifejezést a mondat végére. – Az elsővel nem volt nagy problémám, miután az csak látszat volt... Állítólag. Hátborzongatóan jól sikerült az a hülye bájital.
- Én mondtam, hogy a hatás a lényeg... - mosolyodok el újra óvatosan, azon töprengve, hogy mégis miért épp ezek a szavak hagyták el a szám. Aztán eszembe jut a korábbi beszélgetésünk egy darabkája, majd összeáll egy rakat egyéb dolog. Párbaj, aurorok... A lakásom... vagy inkább egy hatalmas romhalmaz képe.
- Leszarom a hatást – morogja a szőke.
- Nyugi – sóhajtom még mindig elég erőtlen állapotban fetrengve a földön.
- Majdnem elvesztettelek az előbb! Nincs kedvem megnyugodni.
Még mindig rakoncátlankodó, ezidáig kissé komótos ütemet diktáló pulzusom valamelyest gyorsabb tempóra kapcsol Malfoy szavainak hallatán, melyeket úgy ejt ki, mintha az ő szájából is hétköznapi, egyszerű hangocskák lennének, számomra azonban minden egyes egymás után pakolt betű kellemes melegséget hordoz magával.
- Hidd el, én sem így terveztem... - mondom halkan. – Hogy a fenébe kerültem a vízbe? – köszörülöm meg a torkom, majd megállapítom, hogy ideje feltápászkodnom, a föld ugyanis hirtelen túlságosan hideggé válik. Összekoccannak a fogaim, miközben a könyökömre támaszkodva félig ülő helyzetbe tornázom magam.
- Te reszketsz – állapítja meg Malfoy, mit sem törődve a kérdésemmel. Összehúzza a szemöldökét, majd a dzsekije egyik zsebében kezd kotorászni. Két pálcát húz elő, egy másodperccel később pedig meglehetősen dühös ábrázattal felém nyújtja az enyémet. – Száríts meg minket.
Pár pillanat alatt sikerül elvégeznem a varázslatot. A szőke azon nyomban lehámozza magáról a dzsekijét, a hátamra teríti, majd jól megdörzsöli a karjaimat, hogy beindítsa a felmelegedésemet.
- Fel tudsz állni?
Szükségem lenne valami nagyon hatásos energiabájitalra - minden porcikám kiáltozik a legapróbb mozdulatok ellen is.
- Persze – felelem, de még én se hiszek magamnak, nemhogy az átvághatatlannak bizonyuló Malfoy.
Elvigyorodik, felpattan mellőlem, majd amikor már tulajdon két lábán magasodik fölém, megragadja a karom, és óvatosan felemel a földről.