Larry - Home for the broken heart (befejezett)

12. - Home for the broken heart

Hét év hosszú idő. Irgalmatlanul hosszú, legyünk őszinték magunkhoz. A fiúk már ennyi ideje jártak külön utakon. Mindenki elfoglalt volt a saját dolgával, turnék, dalok, koncertek és magánélet. De ennyi év ennyi munkával sok mindenkit megviselt volna, ez alól pedig maga Harry Styles sem kivétel. A sajtó tele volt vele abban az időben, de nem véletlenül.

Harry Styles szünetre készült.

Régóta agyalt már ezen. Szüksége volt végre egy kis pihenőre, ismét soknak találta ezt a felhajtást. Csak egy kétség volt benne, nem tudta visszatér- e. Talán neki is az volt a sorsa, már az elejétől, mint a One Directionnak. Úgy tűnt élete lassan kezd egyensúlyba kerülni és ezt a helyzetet minden áron meg akarta tartani. Végül is hét éve volt felejteni, az idő pedig elkezdte tenni a dolgát és gyógyított, bár Harry tudta, hogy sosem fogja teljesen elfedni a sebeket és a szíve hatalmas, elvesztett darabját se hozza már vissza, de egyértelműen jobban érezte magát. Büszke volt magára, hogy sikerült felállnia. S épp egy káprázatosnak ígérkező búcsúkoncertre készült.

A barna fürtök, melyek időközben le lettek vágva, ismét váll fölé értek. A fények néhol átvilágítottak a göndör hajszálakon, ahogy azok ide- oda lengtek, miközben Harry lassan előre lépkedett. Barna cipői alig hallhatóan kopogtak a színpad mögötti, fekete felszínen. Sötétrózsaszín ajkain őszinte mosoly vágott utat magának. Ennyi év után izgalomnak már semmi jele nem volt rajta, bár volt benne egy kis drukk, de mégis boldog volt. Zöld szemei csillogva foglalták magukba az eléjük táruló látványt. Azon az estén Harryn egy világoszöld öltöny volt kék hímzéssel. Aki látta tudta, hogy a régi Harry Styles, bár nem teljesen, de mégis visszatért. Így akart elbúcsúzni, ahogy bemutatkozott, egyedül, kissé bizonytalanul, de boldogan, tele szeretettel az emberek iránt. Felért a színpadra, s a tömeg abban a pillanatban megőrült. A fehér lámpák fényei, kissé kegyetlenül világítottak rá, de ezt már megszokhatta. A mikrofonjához sétált és köszöntötte a rajongókat.

- Üdvözöllek benneteket az utolsó randinkon! - kiáltotta. Az emberek ismét hatalmas hanggal üdvözölték az utolsó estet. Harry felnézett a VIP részlegre és szíve akkor telt csak meg igazi melegséggel. Mind a hárman eljöttek, itt voltak. Csak egy ember hiányzott, de Harry tudta, hogy tőle nem várhatja el, hogy itt legyen, nem várhatta el magától, hogy hiányolja. Nem engedte meg magának, nem akart újra összetörni, azok után, hogy ennyi ideje küzdött a könnyei ellen, melyek végre elapadtak. Már fél lábbal kint volt a kis, fehér házból, melyekhez a kék és zöld kulcsok tartoztak. Szívéhez tette kezét, majd régi bandatársai felé intett. S a koncert kezdetét vette. A kamerák vakui villogtak, a szivárványos zászlók néhol puhán hullámozva bukkantak fel és Harry átadta magát ennek a tökéletes zavarnak, csak énekelt. Teljes szívéből.

***

Muszáj, nem futhatsz el, ha már idáig eljöttél. Szedd össze magad!

A fekete alak megtorpant a tömegbe, megdörzsölte szemeit és mély levegőt véve indult tovább. Próbálta minél udvariasabban eltolni maga elől a rajongókat. A fények körbevették és a zajok mindent úgy eltompítottak, mintha a világ lelassult volna körülötte. Lassan lépkedett, most már tényleg nem fordulhatott meg, annyi év eltelt. Itt volt az ideje, már ő sem bírta tovább. Felpillantott az égre, mely felette mesésen terült el, olyan tiszta volt azon az éjszakán, csillagokkal hintve ragyogta felé a múltat. Az ismerős idegen kissé már halványabb, kék szemeiben ott ragyogott az a végtelen, fehér égigtest, melyek könnycseppekre emlékeztették őt. Úgy érezte az idő makacs kereke tényleg megállt és pillanatra visszafelé kezdett volna járni, az emlékek cseresznyefa virágként nyíltak újra, az elhalt szürke szirmokból. Emlékeztették minden napfényes időre, amelyek oly becses helyet foglaltak el szívében. Átjárták őt az érzések, akár egy édes dallam. Kirázta a hideg. S, ahogy a zongora hízelgő szava egyre közelebb csalta az apró színpadhoz a végtelen, emberek alkotta, békés tömegben, minden lépés egy újabb emléket idézett fel benne. Azok a reggelek az aranyban fürdő hálószobából, azok a fellegtelen, csengő kacajok a cseresznyeszín ajkakból, az a végtelen, cukorba áztatott szerelem azokból a lázasan csillogó, fiatal, zöld szemekből. Az a teljesen igazi szerelem, melyet eldobott magától csak, mert önzőn döntött, a másik szív helyett. A feketébe burkolózott idegen végre, és örökké eldöntötte. Elege volt, nem akart többé szellem lenni, messze egy másiktól, aki szintén sírt utána. Úgy érezte nem hagyhatja magára a szíve igaz otthonát és nem tehette, hogy nem ad a másik hontalan, törött szívnek maga is egy napos kis házat messze a gyűlölettől és kényszertől. Tudta, hogy ez csak kétféleképpen végződhet, de eldöntötte, hogy nem úgy, ahogyan mindenki elvárja. Tartozott annak a sírva zakatoló szervecskének, melynek gazdája épp róla énekelt.

Az énekes már befejezte utolsó dalát is és búcsúzkodni készült. A férfi minden háborgás ellenére az első sorba küzdötte magát, már csak egy alacsony kordon és egy magas, fekete színpad választotta el a végső állomásától. Tanácstalanul tekintett körbe nem fog tudni átmászni a korláton, a biztonságiak nem engedik, hacsak...

- Hé! - kiáltott oda az egyik kigyúrt férfinek, mire az felé kapta a tekintetét. A az alak lehúzta fejéről a kapucnit és a sapkát is a földre dobta. Egy pár lány mellette kissé ijedten nézett fel rá, de mielőtt még rávetették volna magukat ő átugrott a szürke kordonon.

- Louis Tomlinson vagyok - nézett a biztonságiakra, akik kissé vonakodva, de tovább engedték. Louis megállt egy pillanatra és nyitott ajkakkal figyelte a fent kissé letörten, de mégis büszkén ácsorgót. Olyan volt, mint egy álom. Zöld öltönyében, úgy ragyogott. Louis ebben a pillanatban már nem bírt tovább ácsorogni és a színpad feljárójához sietett, az ott dolgozók értetlenül követték tekintetükkel a férfit. Harry megkezdte az érzelmes beszédét. Mikor a kék szemű mellé sétált a fénytengerben úszó színpadon. A tömeg elhalkult, Harry először nem vette észre, hogy valaki mellé érkezett. Minden olyan néma volt, mintha kiürült volna egy pillanatra az egész stadion, csak a város zaját lehetett hallani. Harry összevont szemöldökkel nézett a rajongóira, akik lélegzetvisszafojtva várták a továbbiakat. A zöld szemű érezte egy másik ember, forró auráját maga mellet. Lassan fordult felé. Abban a pillanatban, ahogy felfogta ki áll előtte, arca teljesen megváltozott, kiolvashatatlan érzelmek kúsztak vonásaira. Talán hihetetlen döbbenet és tanácstalanság. Ajkai elváltak egymástól, szemei hatalmasra nyíltak. Pont, mint egy kismacskának.

- Lou... Louis - suttogta. El sem hitte.

- Én vagyok az - mosolyodott el az "idegen". Kék szemeibe pedig alig észrevehetően, de megjelentek azok a tiszta könnyek. Határozottan lépett közelebb az énekeshez és egy hihetetlenül óvatos mégis érzéki csókot nyomott azokra a selyem ajkakra, melyek már annyira hiányoztak neki, az ő lényének. Az egész stadion szinte már félelmetes tapsviharba és sírással keveredett sikolyokba öltözött azon a londoni estén. Harry zokogva emelte el fejét Louis- étól, mire ő kezei közé fogta szerelme arcát és a végtelenül megkönnyebbült és hihetetlen érzelmeket felé küldő zöld, könnyes szemekbe nézett.

- Itt vagyok, és nem megyek sehová - mondta komolyan. Harry csak aprót bólintott, majd erősen szorította magához az ő Louis- át. Hüppögve sírt, teljesen belefúrta arcát a másik vállába, erősen markolta azt a fekete pulcsit, de mosolya akkor már eltüntethetetlen volt. Louis óvatosan cirógatta a göndör tincseket, az ő kissé meggyötört arcán is végig gurult pár csepp. Békésen lehunyta szemeit, majd elmosolyodott ő is, ahogy érezte a másik szívének heves dobogását. Végre haza ért.

- Ne sírj kis Hazzám, itt vagyok! 

Vége

Sziasztok! Szóval, itt lenne a vége, köszönöm, hogy velem tartottatok, remélem azért élvezhető volt a sztori. Mert nekem ez lenne a tökéletes befejezés számukra.😊
Közben belekezdtem egy másik, au Larrybe is, hogy ha esetleg érdekel oda is nézzetek be. The sky fell down a címe.
Még egyszer kösznök mindent és sok sikert a sulihoz.❤
Millió csók: Foxfaerie