Ú𝚓 𝚞𝚝𝚊𝚔𝚘𝚗 (Át írás alatt)⚡️

10

-Cho! CHOO!- Rázták meg vállaimat.-Minden rendben??- hallottam az ismerősnek tűnő mély hangot a távolból.
-Kérlek..ne..-motyogtam álmomban. -Cho!!- öntöttek le egy pohár vízzel.

Felébredtem!

-I-gen?- kapkottam levegő után egy részt azért, mert leöntöttek egy adag vízzel és férre nyeltem a nyitott számon keresztül, másrészt mert valami olyan történt, aminek nem kellett volna.

-Mit álmodtál?- nézett rám riadtan George, de én nem tudtam miről beszél. -Mi..mi történt?- dadogtam ilyedten.
-Azt én sem tudom egészen biztosan. Dumáltál álmodba te lány!- simított végig szanaszét álló hajkoronámon a munkatársam, mire elkaptam arcomat és mélyen gondolkodni kezdtem.
-Miket mondtam?
-Hát, mondogattad, hogy "Kérlek", meg "ne" meg ilyenek. Ilyesztő voltál!- Hajolt közelebb a rám öntött víz és az izzadság által reszketett lényemhez.
-Nekem, haza kell mennem!- ugrottam ki a takaró alól, mielőtt még bármi más történt volna. Tény, hogy csak én reagáltam túl a helyzetet, ugyanis George tegnap meggyőzően elmondta, hogy békén fog hagyni engem, mármint szerelmi és egyéb szempontból.

Felkaptam cipőmet és a bejárati ajtóhoz léptem.
-Köszönök mindent!- hajoltam meg az értetlen fiú előtt, azzal kirántva az ajtót, elindultam.

A tegnapi csurom vizes pólómban és a meg gyűrődőtt, sárral borított nadrágomban sétáltam haza fele a kegyetlenül hideg időben. Minden porcikám vacogott, a nap pedig akármennyire igyekezett, nem tudta kidugni fényes sugarait az előtte elterülő óriási eső felhők közül.

Tudtam, hogy veszélyes lenne haza menni, hiszen Alex nem jelentkezett, mióta sikeresen leléptem a veszekedés után. Hoseok viszont huszadjára hívott már  az este folyamán.
Muszáj volt vissza hívnom, nem akartam, hogy aggódjon miattam.

-Moon ChoEun!- kiabált a telefonba ziláltan a fiú. Hangja most nem a megszokott nyugalomtól és vidámságtól, hanem sokkal inkább a félelemtől és a nyugatalanságtól csengett.
-Igen?- kérdeztem feszülten össze szorítva állkapcsomat, mert nem erre számítottam.
-Azonnal gyere hozzánk!- rendezte le a fiú, majd le is rakta.
-Mi? Várj! - de már pittyegett is a telóm, jelezve, hogy vége a rövid hívásnak. Ennyire berágtak volna rám a tegnapi meg az azelőtti incidens miatt? Vajon mi törtenhetett, míg elvoltam tűnve egy napra?

Tengelyem körül megfordulva indultam a Bts dormbja felé. Mikor kopogtam, az ajtót rögtön, tized másodpercre rá kinyitották. Meglepett arccal léptem át a küszöböt.
-Gyere.- hívott be Jin, de láttam az arcán, hogy valami nincs rendben. Szemei nyugodtsága, most villámokat szórt.

Mikor beléptem, mindenki ott ült a nappali kanapéján. Vagyis, akkor még azt hittem, hogy mindenki. Akkor már biztos voltam benne, hogy valami komoly történhetett.
-Mi,- de belém folytották a szót. Mostmár néha úgy érzem, beszélnem sem kéne, ha mindig bele szólnak.
-Hagyd!- állt fel Hoseok piros szemekkel. Ahogy körül néztem a fiúkon, egyre leterheltebb arcokat láttam. És mind engem néztek.
Vártam.
A mellettem ülő Rap Monster oda nyújtott felém egy négyzetrácsos lapot, mire nyomtatott betűkkel egy hosszabb szöveget firkantottak, igen ronda kézírással.

Srácok!
Sajnálom, hogy ezt teszem, de úgy véltem, ez a legjobb megoldás!
Sokan szivattak azért, mert rossz az alakom, rosszul táncolok és, hogy nem illek ehhez a csapathoz! Ti segítettetek a legtöbb esetben! A magabiztosságomat nulláról akár nyolcvan százalékra is feltudtátok tornászni. Ám az elvárások, melyeket hosszú ideje tűrünk mindnyájan,  kezdtek bénítani.

Sokszor kórházba kerültem, amiket szépen eltusolt az Entertainment, de ezt ti is tudjátok! Egy ideig még fenn tudtam magamat tartani lelkileg és fizikailag, de mostmár belefáradtam. Nem akartam, hogy lássatok megint úgy, mint régen, nem akartam, hogy azt érezzétek, a sok munka amit belém fektettetek, sikertelen volt. Csak rosszabb lenne a helyzet, ha közöttetek maradok, épp ezért kicsit kilépek, talán nem örökre, talán örökre! Tudom, hogy ez a kis levél nem elég a sok együttlét kárpótlásáért, és nem mondom, hogy nem fogjuk még egymást látni.