Az utolsó

16.fejezet: Egy klán felemelkedése

-Tanács? -kérdeztem kicsit megbillentve oldalra a fejemet. -A 11 klánvezér szövetségét hívják így. – magyarázta Fumihiro a lándzsával a kezében. -Miért jönnek ide? - tettem fel a kérdést, bár a választ sejtettem. Nem kaptam választ tehát hallgatás belegyezés, hogy miattam. -Mennyi idő mire ideérnek? – tért a tárgyra Aoi. – Nem sok talán két nap. – feltételezte a férfi. -Az tényleg nem sok. – szóltam kicsit fáradtan. -Mit fogunk addig csinálni? -kérdeztem a csönd után. -Te pihensz és gyógyulsz. – vágta rá azonnal a két férfi. Erre én csak megforgattam a szemeimet és a mellettem ülő fiúra pillantottam. Leon már nem fogta a kezem, de ő már csak csendben figyelte az eseményeket. Pár perccel később mindenki kiment, hogy tudjak pihenni, de még előtte Fumihiro letámasztotta a fegyvert az ágyam mellé. Ezt követően volt alkalmam végre rendesen szemügyre venni a felnőtett. Sötét bőre volt, amelyhez egy elegáns inget viselt rajta egy fekete vékony mellénnyel és ezekhez egy fekete nadrág társult. Sárga szemei néha ijesztően villantak meg a fényben. Kopasz fején azonban a fény megcsillant volna.

Aznap éjjel

Régen már annak, hogy besötétedett, de nem tudtam aludni. Amennyire sebeim engedték (annak ellenére, hogy gyorsan gyógyulok) felkelltem és kimentem azon az ajtón ami egy kis erkélyre vezetett. Kellemes idő volt, kicsit csípős de hideget megsem lehetett érezni. Sokáig ácsorogni azonban nem tudtam oldalam miatt ezért a kő korlátra ültem és a várost kezdtem el fürkészni. A látvány ami rlém tárult gyönyörű volt. Az utcákon fények égtek mutatva az utat a kint tartózkodóknak. A várost figyelve kezdtem el lassan gondolkodni azon. hogy most lépjek a családom helyébe vagy menjek el, mintha mi sem történt volna. „Szerinted most mi legyen?" tettem fel gondolati kérdésem nővéremnek. – „Nem akarok mondani semmit. Ebben neked kell döntened." – válaszolta. Gondolat menetemet egy ajtó csukódás zavarta meg, így tekintetem az ajtóban álló Leonéval találkozott. Megszakítottam a pillanatot és újból a várost kezdtem el nézni. -Hogy érzed magad? – kérdezett meg, de még hangjában így is éreztem az aggódást. -Hát egy vállon lövésnél mindenképp rosszabbul. – mosolyodtam el, mire ránéztem egy riadt szempárral találtam újra szembe magam. -Nem úgy értettem. Csak... - halkult el a hangom, mintha elvették volna a hangszálaimat, ezért újból inkább a várost kezdtem, hogy neki háttal legyek. Halk lépések sorozatát hallottam, majd egy újabb kérdés. -Lehet, hogy már feltetted magadnak nem egyszer a kérdést, de most mihez akarsz, majd kezdeni? – dőlt háttal a korlátnak. Csönd. Nem mertem válaszolni hiszen még én magam sem tudtam erre a választ. -Nem tudom. – bögtem kivégül. – A tanáccsal mihez kezdesz? -jött még egy aggasztó kérdés. – Legszívesebben szívem szerint elfutnék, de azt most nem tehetem. -néztem le magam elé egy szomorú mosolyt adva magamnak. Ekkor éreztem meg kezemen a nem sokkal hidegebb kezét. Mikor ránéztem szemeiből nem tudtam kinézni semmit. Ki tudja meddig voltunk így, de Leon megszakítva az egészet ült mellém, majd újból megfogta a kezemet. Nem szóltunk egymáshoz csak néztük az előttünk elterülő tájat. Lassan tényleg kezdtem beismerni magamnak, hogy kedvelem, hiszen az elmúlt időben ő támogatott a legjobban és hát mellettem is volt ha kellett. Ő volt és érzem marad is a támaszom. Azt vettem észre időről időre, hogy inkább most már őt nézem és nem a várost. Minél jobban figyeltem őt annál jobban futott át rajtam az a csók ami a toronyban történt. Még ha életem első csókja is volt, olyan volt mintha nem is az lett volna, megszűnt volna minden, a világ, a problémák. Csak mi ketten lettünk volna. -Mi az? – szólt, mire én csak megráztam a fejemet, hogy nincs semmi. Mikor szemeink újból egymásba fonódtak szép lassan, mintha ugyanaz az érzés kezdett volna urrá lenni rajtam. Jobb kezével megsimítottam arcomat, majd közelebb hajoltunk egymáshoz és ez volt életem eddigi második csókja. Mikor eltávolodtunk egy ideig még néztük egymást. -Szeretlek Kuro. Még ha csak egy ideje is ismerlek, de nem tudok rólad szinte semmit. -vallotta be az érzéseit nekem mire lágyan elmosolyodtam. -Én is szeretlek téged Leon. És én is szeretnélek jobban ismerni. – mondtam én is az érzéseimet, amit bekell valljak nagyon jól esett. Több órán keresztül beszélgettünk ezzel egyre jobban megismerve egymást. Az időelteltével most már kezdtem elálmosodni és rádöntöttem fejemet a vállára így hallgatva tovább történetét, amire már nem igazán emlékszem.