HOTLINE SEGÉLYHÍVÓ VONAL ᵐᵉᵃⁿⁱᵉ [✔]

HARMINCHÁROM

18:15

A mai nap folyamán majdnem halálra untam magam, de úgy isten igazából. Fetrengtem néha a földön, lézengtem a lépcsőn és összevissza csoszogtam a házban.
Iskolába nem mehettem, mert az orvosok megtiltották egy kis időre.

Ennek még örültem is volna, ha nem lennék olyan helyzetben, mint most, hogy rászorulok a jó jegyekre.

Márpedig tovább szeretnék tanulni.

A doktoraim szerint — akik amúgy semmit sem tudnak rólam, csak a "lelki" és testi állapotomról — az osztálytársaim miatt kerültem kórházba.

Még szép.

Ők utálnak. Nem beszélünk egymással, legfeljebb naponta beszólnak nekem.

De ezentúl nem veszem őket figyelembe.

Azt mondták nekem, hogy az olyanok, mint ők, nem érdemlik meg.

Megrázom a fejem és elterülök az ágyon, miközben a plafont bámulom.
Belekezdek a legrosszabb szokásomba; filozófiálni kezdek, agyalni a semmin.

Vajon hol lehet Mingyu? Jöhetne már, mert megőrülök, ha még egy múltból felidézett emlékkép úszik be az elmémbe.

Nem akarok emlékezni.

Nagy levegőt veszek és az oldalamra fordulok, majd egyenesen legurulok az ágy széléről a szőnyegre.

— Wonu~ — ront be az ajtómon Mingyu, mire riadtan ülök fel. — Megjöttem!

Szemével először az ágyat kezdi pásztázni, amiről ugyebár engem hiányol.
Egy pillanatra megijed, majd megtalálja a fejemet az ágy mellett.

— Úristen, jól vagy? — rohan hozzám idegesen. — Hogy kerültél le oda?

Nevetni kezdek, majd a fejemet csóválom. Nem aggódhat ennyire.

— Jól vagyok, csak nagyon unatkoztam és ott kötöttem ki — vonok vállat lazán.

— A földön? — nevet ki hangosan. A kezét nyújta felém, melyet erősen megmarkolok és felhúzom magamat.

— Igen-igen. De mehetnénk már? — kérdezem szemforgatva, mivel pár perc elteltével sem hagyja abba a nevetést.

— Hogyne, bébi — halkul el egyhamar, és kitárja a karját. Odalépek, hogy a meleg ölelésében kössek ki, de csak elneveti magát. — Ezt benézted. Na, fordulj meg, mert bekötöm a szemed!

— Mi- — kérdezném egyből, de még azelőtt megragadja a vállamat és megfordít.
Ezek után elsötétül a látásom. Mintha megvakultam volna.

Mingyu — remélhetőleg ő az — az ujjait a sajátomra kulcsolja és elkezd kivezetni a házból. Teljesen rábízom magam, az életemet az ő kezébe adom.

Beültet egy autóba, melybe kicsit félénken, de beülök. Nem tudom, hogy ki a sofőr, de hamar gyújtásra helyezi motort és sebességbe teszi a járművet. Kihajt a forgalomba, előz, fékez és nyomja a gázt.

Kanyarodik.

Mivel nem láttam melyik irányba állt az autó az utcán, sejtésem sincs, hogy merre tarthatunk.
De őszintén, ezt egyáltalán nem bánom.

Jó fél óra után a jármű lassít, majd megáll. Az oldalamon kinyílik az ajtó, majd megérzem a kezemen egy ismerősét, aki kisegít.

— Hova- — szólalok meg, de egy hűvös fuvallat belém fagyasztja a szavakat.

— Shh, mindjárt ott vagyunk — szól gyengéden, egyenesen a fülembe beszél. Kiráz a hideg, mégis magabiztosan lépkedem előre.