Út a hegyekbe

Lódobogás hangja verte fel a falunk nyugalmát. Akik ugyanúgy felébredtek, mint én, bosszúsan tekintgettek ki házaikból, hogy megtudják, mégis mi ez a lárma. Biztos megint egy elszabadult szellem támadta meg a szomszédos település lakóit – nyugtáztam félálomban, majd felültem, és megdörzsöltem a szemem. Értem én, hogy szellemek, amik inkább kötődnek az éjszakához, de igazán értékelném, ha néha emberi időben dúlnák a falvakat, nem éjfélkor, vagy még később.

Bosszúsan bújtam bele a kimonómba, hogy aztán a házunk előtt megpillantsak egy vérmaszatos, ijedt tekintetű férfit. Inuyasha már mellette állt, kardját pedig fenyegetőn meglóbálta, amitől a férfi majdnem lefordult a lováról. Igen, a jó modort még mindig tanulnia kell...

– Kagome-sama, segítenetek kell nekünk – zihálta a férfi. – Egy...

– Igen-igen, egy szellem, ezt már mondtad – szólt közbe Inuyasha, miközben Miroku, a szerzetes is előkerült, és értetlenkedve súgta oda nekem, hogy mi történt. Megvontam a vállam, majd a félig szellem mellé léptem, és visszacsúsztattam a kardját a hüvelyébe.

– Először is, erre nem lesz szükség. Másodszor, kérlek, bocsásd meg a faragatlanságát.

– He? – mordult fel Inuyasha, Miroku pedig az orra alatt nevetni kezdett, és valami olyasmit mondott, hogy mi sosem változunk meg.

– Beszélj, ember! – tárta szét a karját a szerzetes, miközben egy barátságos mosolyt villantott a sérült falusira.

– Egy nőszellem lemészárolta a falunkat. Azt hallottam, hogy ti tudtok segíteni.

Miroku arcán a mosoly szélesebb lett, hangja a szokottnál is nyájasabban csengett.

– Egy nőszellem? És milyen? Gyönyörű? – Inuyasha közben közelebb sétált barátjához, és egy jól irányzott ütéssel észhez térítette.

– Ostoba! – Kivételesen egyet kellett értenem vele. Miroku már házas ember volt három kisgyerekkel. Ennek ellenére néha még mindig előjött a régi, szoknyavadász énje.

– Hogy lehetsz ilyen kegyetlen Sango-sannal...? – forgattam meg a szemem, miközben eszembe jutott, hogy Sango milyen sokszor volt féltékeny pont amiatt, hogy Miroku előtte udvarolt más nőnek.

Szegény menekülő férfi biztos azt gondolta, elment az eszünk, és már rég megbánta, hogy segítséget kért tőlünk.

– Merre találjuk a faludat? – néztem újra az érkezettre, aki időközben kissé nyugodtabbnak tűnt, mint amikor bevágtatott a falunkba. Ellenben a lova még mindig idegesen toporgott, valószínűleg megrémült, és Inuyasha félszellem szaga is felhergelte.

– Keletre, a hármas hegyen túl. A völgyben fekszik, ami maradt belőle... – mondta a férfi fokozatosan halkuló hangon.

– Menjünk! – ragadta meg botját Miroku, mire mi összenéztünk Inuyashával.

– Te nem mész sehová, szerzetes – fogta meg barátja vállát a félszellem, és abba az irányba fordította, ahol a közös lakjuk volt Sangóval.

– Így van. Sangónak és a gyerekeknek szükségük van rád – kontráztam rá. Ritka volt, hogy bármiben is egyetértettünk Inuyashával, de ha így történt, verhetetlen csapat voltunk – főleg ha az igazunkat kellett bizonygatnunk mással szemben.

– Srácok, biztos meg tudjátok oldani az ügyet egyedül? Egy nőszellem ártalmatlanítása akkora szakértelmet, tudást és tapasztalatot kíván, ami hármunk közül csak nekem van meg – húzta ki magát a szerzetes büszkén.