What's going on?

~Kezdetek

- Sophie gyere már! El fogunk késni...

- Megyek már nem kell ordibálni...

Hogy mi történik?
Elmesélem

A nevem Sophie Margaret Wilson - utálom ha valaki a középső nevemen szólít - és egészen idáig Londont boldogítottam ittlétemmel.

Hogy miért csak idáig?
Elmesélem

Egyik nap anyukám azzal várt itthon, hogy el kell utaznunk, magyarul a gimnázium harmadik évét a világ másik végén fogom már kezdeni.
Mondanom sem kell nem repestem az örömtől...
Egy nagyon jó osztályba jártam idáig, nagyon jól összeszokott a társaság 2 év alatt.
Erre most hagyjam ott őket?!
Háth kössz...

Tehát így jutottam el odáig, hogy 17 évesen útra készen állok a szobám közepén apám pólójában és egy szál bugyiban és pakolok a bőröndömbe úgy, hogy a repülőtéren kéne lennem 10 perc múlva.

Nos igen az, hogy megyek már az nem egészen igaz...

Sietősen dobáltam bele utolsó kellékeim a bőröndbe, ami a töltőmből, néhány karórából és a neszesszeremből állt.
Anya tegnap elmondta, hogy minden megtalálható az új házban, tehát csak a legfontosabbakat tegyem el.

Az öltözésem az utazásra tekintettel egy elég egyszerű, piros haspólóból és egy shortból áll.

A vékony alkatomat annak köszönhetem, hogy szertornázok és futok szabadidőmben.

Amint leértem apa vitte is el a bőröndöm és indultunk is el.

Egész úton anyukám arról hadovált nekem és a húgomnak - igen nekem olyanom is van -, hogy gyönyörű a lakás amit vettek és el fogunk ájulni. Na meg, hogy az új osztályomban biztos sok helyes fiú lesz...

Mikor végre a repülőtéren tudtuk magunkat már mondták is be a bemondóba, hogy indul a 21-es járat, ami bizony a miénket jelentette.
A gyors futásomnak köszönhetően odasprinteltem a kifutóhoz és feldobtam a családom bőröndjeit, merthogy ők csak ráérősen sétálgattak.

- igazán nem kellett volna futnod kislány, felraktuk volna helyetted - közölte egy undorító vigyorral az arcán egy ismeretlen, olyan 20 körüli srác

- Igazán nem kellett volna beleszólnod kisfiú, már ha hívhatlak annak... - mikor ezt kimondtam egy öntelt vigyor futott szét a számon és végigmértem
Nos igen tényleg inkább egy nőre hasonlított.
Hosszú barna haj és kifestett körmök...

- Jujj de harcias itt valaki, kár hogy csak ennyire futja...

Szerencsére mire ezt kimondta már fel kellett ülni a gépre, ezért nem kellett végighallgatnom.

Az ülésrend úgy nézett ki, hogy anya az ablak mellett, apa mellette, középen pedig a húgom, Melody ült.
Természetesen nekem kellett egy idegen mellé ülnöm pff...

------------

Nos az út, hogy is mondjam... szörnyen telt.
Mögöttem egy 6 éves kisfiú ült aki végig rugdosta a székemet, tehát az elalvás lehetetlenné vált.
Szerencsére egy olyan 6 órát végig aludt, ezért úgy terveztem én is szundítok egyet, de erre persze felébredt a mellettem ülő néne, és elkezdett nekem hadoválni az életéről, hogy miért utazik Sydneybe, hogy a férje katonaságban meghalt, és, a legjobb, hogy az ebay-en véletlen egyel nagyobb bugyit rendelt, mint kellett volna...
Tehát egy egészen borzalmas út van a hátam mögött...

Mikor leszálltunk egy busz vitt minket be a reptérig, ahol a bőröndjeinket adták ki.
Hát mit ne mondjak itt is szerencsétlenül jártam.