SZENTSÉGTELEN

Narancsos étcsokoládé

Ahogy a számban megolvadnak a csokoládédarabok, eszembe jutsz. Felrémlik előttem a vörös hajad, melybe tulipánok skarlátját fontam egykor, a fakó bőröd, a néma fehérség, mely alatt áttetszve ott húzódott véred fonala, életed zúgó, hangoskodó patakja, egy alig kidomboruló, kék vonal, mely a szellőtől meghűlt testet belülről felmelegítette. Talán ennél a kék vonalnál vagy vöröslő hajzuhatagnál csak a szemed sötét bogara, pajkosan csillogó, ígéretekkel teli éjszakája volt szebb. Néhai jeges tekinteted azonnal átforrósodott, amint meglátott, engem pedig ez mindig teljesen elbűvölt.

Valami a fogamba ragad.

Egy narancsdarab az: egy vörös hajszál, mely tőled való. Te tetted annak idején a számba, te ugrottál belém, te nyújtottad ujjad az ajkam közé, te törtél egy darabkát, hogy a nyelvemre tedd, mint szentséges ostyát, bűnösségből feloldozó istentestet. Szerettem ezeket a különleges pillanatokat, ahogy azt is, mikor az ujjaidat levezetve megfogtad a kezemet. Összefűzted azt, ami az enyém volt, a tieddel, és akkor világkörüli sétára indultunk az éjszakában.

Emlékszel?

Nem emlékszel?

Belém ég a kép, ahogy a sárga derengésben botorkálunk. Összefolynak az évek, mi mégis mindenre emlékszünk. Az összes történés megőrződik bennünk, hiszen mi mindent láttunk, amit ember láthat. Vagy talán csak én élem meg újra az együtt töltött napokat, heteket, igazából egy egész, évszázadokon átívelő életet.

Akkor este is sárgás homályosság lepte el a kihalt utcákat, melyek csak elsőre tűntek elhagyatottnak, idővel azonban kiderült, egyáltalán nem voltak azok, mindössze azok a személyek töltötték egyedül idejüket, kik fel-le botorkáltak, esetleg a sikátorok falainak dőlve a láncaikat csörgették.

Zilált egy éjszaka volt. Mi is züllöttek voltunk, izzadtak, ragadósak. Mosolyogtunk az utca mocskára, elsírtuk magunkat, ha szépet láttunk. Erkölcstelenül enyelegtünk, megcsókoltuk egyenként a fákat, a lehullott leveleket, aztán kinevettük a ránk vicsorgó, kerítésekkel viaskodó ebeket. Ahogy fáról fára jártunk, kutyáról kutyára, belebotlottunk valakibe. Egy tó fölött lógott, mely az emberiség városának egy kies, már-már elhagyatott vidékén húzódott. Egy faágra csimpaszkodott föl, a víz pedig hullámaival igyekezett felnyúlni hozzá. Hogy flörtölt-e vele az ár, vagy csak bosszús őrlegény volt, nem tudtuk, csak Tantalosz jajait hallottuk meg és korgó gyomrát. Ha álláig ért a hullám, meg szerette volna inni, ha pedig visszahúzódott a tarajos zuhatag, a fa gyümölcsei felé fordult, hátha olthatná éhét-szomját. A fa azonban csak megrázta magát, s a viaszos alma, a hamvas szilva a megérett narancsokkal együtt a tóba potyogott. Tantalosz csak nézte a kárba veszett édenkertet, mely immáron halak eledelévé változott.

Megsajnáltuk.

Megnyílt előttünk az ár, ahogy kézen fogva besétáltunk a tóba. Kellemesen hűvös volt, a fáról lelógó férfi mégis vacogott, ha azonban a gyümölcsök körül gyűrűző víz visszatért a lenti mélybe, a férfi lábujjáig, melegség fogta el a lelógót. A holdat átkozta és annak sugarait, melyektől úgy vélte, megizzasztották.

Mikor meglátott minket, lehunyta szemeit, mintha nem akarná tudomásul venni, hogy felé közeledünk. Szótlanul ballagtunk felé.

Te vetted le a narancsot, nem én. Te kínáltad felé, és téged utasított el. Nem és nem és nem! – folyton ezt hajtogatta. Leszedted az összes gyümölcsöt, mindet neki nyújtottad, hátha valamelyik megfelel már. Ő azonban lehunyt szemmel sóhajtotta: nem.

– De hát miért nem? – néztél rá könnyes szemekkel.

Nem kaptál választ, inkább lejjebb ereszkedett az ágon, hogy a felcsapó víz orráig érjen, lehetősége se lehessen választ adni.

Aztán felém fordultál. Felhajtott szoknyád kosárként tele volt narancsokkal.

– Nekem adod, Éva? – Felragyogott a szemem, te azonban tagadólag ráztad a fejed.

Ő sem kérte, én miért kapnám?

Az enyém voltál, engem mégsem váltottál meg. Nem úgy, ahogy én akartam...

Vétkességet csak másnak nyújtottál, nekem nem.

Megragadtam a csuklódat, és önzően kivettem egy bűnt a szoknyádból. Szükségem volt rá. Sírtál és nem értettél meg. Könnyek patakzottak a szemedből, melyek hullámot dagasztottak. Kifutottál a tóból, ki az utcából, ki az Édenből, ki mindenből, ami közös volt. Én pedig ottmaradtam az engem hirtelen elborító, betemető tengerben, a saját kis víz alatti Kánaánomban, ahol mardosó mérgemben a narancsaimat kezdtem el kifacsarni a kezeim között.

Egyedül voltam.

Egyedül vagyok.

Egyedül leszek. – Ezzel a gondolattal kiköpöm a narancsdarabot.

____________________________________

Megint csak nem bírtam ki, hogy legalább heti egy novellát ne írjak. Jelenleg éppen a Biblia fölött ülök, mivel keddre át kéne venni az egész zsidó és keresztény hitvilágot... Illetve a legutóbbi jegyzeteimet lapozgatva rábukkantam Tantaloszra, ezek pedig összekeveredve bennem egy régi novellaötlet alapját egészítették ki. Nos, én ennyi voltam. Remélem, hogy tetszett. Folytatás, ha csak meg nem halok, várható.

Estét! Haru