|I PRINCESS or not? I|

Part 1

2008.

- Biztos, hogy nem fog kinevetni a bácsi? - kérdezem kicsit remegő hangon. De ő a mély nyugodt hangján csak ennyit mond.
- Igen drágám. Nekem bármit elmondhatsz. És mondtam már, hogy szólíthatsz Frednek.

Nyilvá Ő sem maradhat ki a beszélgetésből. Hogy ki?
~ Ne higgy neki. Tudod, hogy milyenek az emberek. És véletlenül se hívd Frednek. Csak a bizalmába akar keríteni.
-De szerintem igazat mond. Látod, hogy mosolyog? Kedves bácsinak tűnik. - a fal felé nézek, ahonnan az az ismerős szempár néz vissza rám. Az a szempár aki mindig velem van, volt, és lesz. Az a szempár amit én mindennél jobban szeretek. Az én Luke-om.

~ Fogadjunk? - szúrós szemekkel néz rám, de az a jellegzetes mosolya sosem tűnik el.
- Fogadjunk! - kiáltok vissza egy széles mosoly kíséretében.

Mindig fogadunk. Kb mindenen. A tárgy mindig más, de a tét ugyan az. Aki nyer, az dönti el, hogy mit játszunk legközelebb. Bár nem tűnik nagy dolognak, de az ember 6 éves fejjel nem is kívánhatna többet.

- Most is vele beszélgetsz? - kérdezi Fred. Luke próbál valamit mutogatni. Gondolom azt akarja, hogy nemet mondjak, de ha már pszichológusnál ülök használjuk azt a fordított pszichológiát.
- Igen. Ott áll. - mutatok a fal felé.
- Remek! Akkor talán elmesélhetnétek közösen. - lelkesedik az ötletén.
~ Esély sincs rá. Fontos dolgom van. Amúgy se lenne szabad itt lennem.
- Ne, várj! - felugrok és a falhoz szaladok, de késő. Elment.
- Akkor gondolom egyedül fogom elmesélni...

Nem szeretem mikor itt hagy. Ilyenkor olyan egyedül érzem magam. Mintha hiányozna a másik felem.

Visszamászok a székbe és elgondolkozok. Vajon igaza van Luke-nak? Mi van ha tényleg nem kéne elmondanom neki? És ha elmondom? Mi bajom lehet belőle? Úgyis tudják már egy páran. Legyen.

-Éppen a 2. Születésnapomat ünnepeltük. Én vagyok a legnagyobb gyerek a családban, szóval nem volt túl sok játszótársam. Igazából egy se. A kertben tartottuk. Apa készítette el az ebédet. Már nem emlékszek, hogy mit, de az biztos, hogy volt sültkrumpli. Imádom a sültkrumplit. Ebéd előtt mindenki velem akart játszani, viszont ebéd után egyedül maradtam. Mindenkihez odamentem, és megkérdeztem, hogy akarnak-e játszani velem, de elküldtek. Pedig még számolósat is játszottam volna.... Utálom a számolósat....

- Úgyhogy megfogtam egy nagy tál krumplit és leültem a fűre minél messzebb a feknőttektől, hogy nehogy zavarjam őket.

2004.

Miért van az, hogy a felnőttek csak akkor játszanak amikor akarnak? Én se akarok mindig számolósat játszani de nekem muszály...
~ Szia!

Ki volt ez? Nem ismerős a hangja. Várjunk. Mi van ha eljött értem? Ő az. Tudom. Anyára kellett volna hallgatnom. Jól kellett volna viselkednem. Most el fog vinni és a többi rossz gyerekkel kell majd laknom.

- Ne vigyél el Krampusz! Sajnálom! Jó gyerek leszek! Ígérem! - ledermedve várom a választ. A szemem összeszorítom, így semmit nem látok. Halk lépteket és kuncogást hallok.

~ Ki az a Krampusz? - kérdezi egy gúnyos hang. Úgy látszik jól szórakozik miközben nekem halálfélelmem van.

Lassan kinyitom a szemem és egy nagyjából korombeli kisfiún akad meg a tekintetem. Mérgesen kezdem méregetni, de valamiért nem tudok rá haragudni.

- Ki vagy te? - kérdezem és némi izgatottság is van a hangomban. Végülis van egy fiú a kertünkben.
~ Apám azt mondta, hogy nem mondhatom el neked a nevem.
- De akkor hogy foglak hívni?
~ Nem tudom. Legyél kreatív.
- Akkor Luke leszel, mert... olyan Luke vagy. - tetszik ez a név, úgyhogy kihúzom magam és mosolygok, mintha lenne mire büszkének lennem.
~ És téged hogy hívhatlak, hercegnő? - egy pimasz kis vigyor jelenik meg az arcán.
- Hercegnő? - kérdezem ledöbbenve. Még a szüleim se hívnak hercegnőnek. Tényleg. A szüleim?

Feléjük pillantok, és anya rámnéz. Integetek neki és ő visszainteget.
- Te miért nem integetsz neki? - kérdezem Luke-tól.
~ Minek? Úgy se lát engem.

Ezt nem értem. Miért ne látná? Anya nem vak. Vagy igen? Nem. Biztos, hogy nem.
-ANYA! NEM VAGY VAK, UGYE? - kiabálok neki.
- NEM KICSIM! MIÉRT KÉRDEZEL ILYET? - értetlenkedik.
-NEM FONTOS! - közlöm egyszerűen. Hiába magyaráznám el. A felnőttek nem értenek semmit.

~ Ezt most miért kérdezted? - értetlenkedik.
- Látod? Nem vak. Szóval lát téged. - kereszbe teszem a kezem, mintha most nyertem volna meg egy vitát.

Kinevet. A szó szoros értelmében majd megszakad a röhögéstől, miközben felém mutogat. Most mi olyan vicces? Haragos tekintettel meredek rá és próbálok rájönni, hogy mi ilyen vicces. Sikertelenül. Abbahagyja a nevetést és komollyá válik a tekintete.

~ Várj! Te tényleg nem tudod? - úgy kérdezi, mintha tudnom kéne. Esküszöm, összezavar ez a fiú. Egyáltalán ki ez. És mi ez a ruha rajta? Ez egy szoknya? Ez nem lehet igaz! Szoknyába van!

Nem bírom megállni és kitör belőlem a röhögés. Most ő néz rám értetlenül.
~ Mi bajod van? Mi olyan vicces? - sértődött arcot vág és ökölbe szorítja a kezét.
- Rajtad tényleg szoknya van? - még a hasam is görcsbe rándul a nevetéstől.
~ Ez nem szoknya! Ez egy nagyon elegáns viselet az otthonomban. Minden férgi ilyet hord, aki csak megteheti.
- Tényleg? Hol laksz te? - próbálok kicsit komolyabb lenni.
~ Asg.... Vagyis.... a fejedben. - nem értem. Már hogy lenne a fejemben? De hisz itt van előttem.
- De te túl nagy vagy ahoz. Még nálam is magasabb vagy. Biztos, hogy nem férsz be a fejembe. - elhúzza a száját és a földet kezdi bámulni.
~ Ez bonyolult.

Gondolom nem akar róla beszélni, úgyhogy nem erőltetem rá. Pár perc után viszont az ő hangja töri meg a csendet.
~ Nem akarsz játszani valamit?
- De!

2008.

- Ééés... ennyire emlékszek.
- Csak ennyi? Nem mondott semmit? Honnan jött... Ki ő...?
- Nem. Csak ennyi.
- Ez nem lehet igaz. - most mi baja van?
- Ez nem lehet igaz! - emeli meg a hangját. Kezdek félni.

Az asztalara csap és feláll. Nagyot nyelek és összébb húzom magam a széken.

- Na ide figyelj kislány. Nekem ez az életem érted? Ez tart életben. Nem. Nem az, hogy elmezavarodott kis hülyék fejében turkálok. Az nem számít. Csak te számítasz. Vagyis az amit tudsz. Nem te vagy az egyetlen aki látja őket. És nem tevagy az egyetlen akivel találkoztam. Viszont te vagy az egyetlen aki még él. Érted? És most szépen elkezdesz beszélni. - a végére már az arcomba üvölt. A sírás folytogat, de nem engedek neki. Luke-nak igaza volt. Mindig igaza van. Hol van most?
- Luke! - tör ki belőlem.

Fred keze meg lendül, de még mielőtt felpofozhatna az arcom előtt megáll. Itt van.
~ Nem meg mondtam?
- Mint mindig. - mosolygok. - Hol voltál eddig? Már kezdtem félni....
~ Sajnálom hercegnő, de mostmár menjünk jó? - nem is tudom hol lennék nélküle.

Óvatosan leszálltam a magas székről és az ajtó felé siettem.
- Ez meg mi a franc? Te csinálod ezt? Vagy a kis barátod? Hova mész? Úgysem jutsz messzire! Megtalállak! - hozzám beszél, de nem nagyon érdekel.
Luke elengedi a kezét és mindhárman a kijárat felé rohanunk.

Hát ezek lennénk mi. 2 kölyök akiket egy bolond öregember kerget. Ezt mondjuk többféleképpen is lehet értelmezni, de ne menjünk annyira előre.

Fred-ről meg annyit, hogy egy rendőr autó vitte el és anyáék valami feljelentésről beszéltek. Azért remélem nem fogják nagyon megbüntetni.