Vékony Húron Táncolva

Egy férfivel - 7. rész

Alex

- Hiányzik a turnézás. - vallja be Noah, miközben a liftben összezsúfolódva tartunk fel a lakásomhoz.
Ma is egész nap promóztunk. Reggel fényképezkedésre mentünk, majd egy reggeli műsornál léptünk fel, amit egy komoly interjú követett. Legalább most egy pasast kaptunk, aki egyik idomát se próbálta a szemünkre erőszakolni.
Fáradtan, de adrenalinnal töltve egyensúlyoztunk a kimerültségtől elhalt lábainkon. Előbb végeztünk, mint arra számítottunk, de így is elfáradtunk, mint a normális emberek munka után. Délután négy felé jártunk, az este még előttünk volt, de tekintettel a holnapi teendőinkre nem bulizhatunk egy jót.
- Egy ideig még ne legyen. Még ki akarom használni a lakásom nyújtotta lehetőségeket. - tekintetem az övébe fúrom és azt próbálom közölni, hogy már megint nálam kötöttek ki.
- Uhum, tehát a szomszéd lányt. - motyogja Elliot az orra alatt, mire nevetve a karjára csapok.
- Mi mikor találkozhatunk vele? - kérdi Spencer, aki ugyanúgy jót nevetett a dobosunk beszólásán.
- Majd. - válaszolom halkan. - Majd, ha exkluzívak leszünk.
Elhalkulunk, aztán végre megérkezünk az emeletemre. Előkotorom a kulcsom és beengedem a srácokat. Amíg ők elterültek a kanapén - túlságosan is szeretik a bőrt, biztosan még nem ragadtak hozzá - én gyorsan átöltöztem, majd elindultunk a tetőre. Ezúttal inkább a lépcsőt használtuk, mivel a hangszerekkel összeszorultunk a liftben. Sóhajtva tettem meg az első lépcsőfokot sajnáltatva magam és a fáradt lábaimat, mikor Elliot bíztatásként a vállamra csapott.
- Nem árt egy kis mozgás. - gyors és magabiztos léptekkel elindult felfelé és a lépcsőfordulóban visszakiáltott. - Amúgy ti idióták felváltva is használhattátok volna liftet.
A fiúkkal összenéztünk és én morogva a dobosunk után indultam, miközben Noah röhögőgörcsöt kapott. Spencer mégis inkább a liftet választotta én meg Elliot után futottam.
- Várj már me...
Liz ajtaján egy férfi lépett ki. Még csak rendbe se rakta magát, a kócos haja, a nehéz levegővétele azt suggalta, csak egy dolgot csinálhattak bent.
A lépteim lelassultak és hirtelen minden olyan nehéz lett. Elkezdtem szédülni, ahogy próbáltam az elmémet megállítani a felugró kepéktől. Elkapott a méreg és olyan szívesen dörömböltem volna Alice ajtaján, de nem tettem. Elliot látta, hogy egy háború dúl a fejemben. Megpróbálta leolvasni az arcomról a problémát, de inkább a kezét végigcsúsztatva az enyémen összekulcsolta az ujjainkat. Most kellett a támogatás. Úgy sétáltunk tovább kéz a kézben, miközben az elszorult torkom miatt nehezen vettem levegőt. Lassan felértünk a legfelső emeletre, ahol a fiúk már minket vártak. Valamin hülyéskedtek, egymást bökdösve röhögtek megállás nélkül. Az arcomat meglátva tudták, hogy baj van, de nem firtatták. Elhelyezkedtünk a földön és az ölünkbe vettük a gitárainkat. Elliot visszaszámolt, majd egyszerre megpengettük a húrokat. Noah énekelni kezdett. Vállig érő haját a szél fújdosta, a nap megvilágította az arcát. Ilyenkor mindig úgy nézett ki, mint egy angyal, bár ezt nem mondtuk volna el senkinek. Majd a rajongók megteszik helyettünk. A fejemet a falnak döntöttem és újra csak a tinédzserek voltunk, akik az idősebb barátjuknál lógtak és sört idva zenélgettek. A szemeink előtt a rockszárélet álma lobogott. Ugyanaz az érzés fogott el, mint ami az öreg lakásunk előtt is. Szeretem a srácokat. Ők a családom. Nem is tudom, mikor láttam utoljára a szüleimet, de nem számít. Noah és Elliot, az érettebbek vigyáznak rám. Spencer pedig a legjobb barátom már gimi óta. Nélkülük nem lennék sehol.
Egy pillanatra elfelejtettem Alice pasiját és csak magunkra gondoltam. Büszke voltam, mint anya a fiaira. Boldogan eresztettem ki a hangom és énekeltem a refrént az énekesünkkel.
Kibontottunk egy csomag sört, koccintottunk és elindultunk haza. Felhívtam a liftet, mert nincs az az isten, aki miatt megtenném azt a hosszúságnyi utat. Lépcsőkön.
Ledobtam a csizmám és elterültem az utált bőr kanapén. A sörömet kortyolgattam és a felső szomszédom akaratlanul is eszembe jutott. Felhívjam? Vagy felmenjek hozzá? Elvégre ígértem neki egy vacsorát, aminek hollétét és időpontját még nem beszéltük meg.
Az ablakomhoz sétáltam és fellestem. Nem láttam őt, de az ablak ki volt tárva. Beléptem egy félcipőmbe és újra szembenéztem a lépcsőfokokkal. A mai nap egy átok.
Bekopogtam az ajtaján. Nem érkezett válasz. Próbáltam lenyugodni és olyan ábrázatot varázsolni az arcomra, ami nem azt üvöltötte, hogy tisztában vagyok a ténnyel, lefeküdt valakivel.
Kinyílt az ajtó.
Szörnyen nézett ki.
A haja kócos volt, a szemei vörösek voltak és puffadtak a sírástól, az ajkai feldagadtak. Mégis mi történt? A karjaimba vetette magát és fejét a mellkasomnak nyomva elkezdett sírni. Nem tudtam mit csináljak. Beljebb léptem vele és becsuktam magam mögött az ajtót. A haját simogatva próbáltam lenyugtatni, de szorítása nem enyhült. Átkaroltam és egy páncélként védtem bármitől.
- Mi történt? - hangom rekedt volt.
Ő csak megrázta a fejét.
- Nem akarod elmondani?
Újabb fejrázás.
- Ha elmondondanád tudnék segíteni.
Elnyomta a magát tőlem én meg egyre csak az arcára összpontosítottam.
- Meg... Megerőszakoltak.
Olyan halkan ejtette ki, hogy azt hittem rosszul hallottam. Amikor leolvastam az arcáról, hogy jól értettem, a szívem kihagyott egy ütemet.
- Én ma elmentem mellette. - el sem hiszem, hogy mérges voltam. Olyan idióta vagyok. Sosem tudhatod, hogy mi történik az ajtók mögött. - Teljesen kiakadtam, azt hittem... Azt hittem lefeküdtetek...
- Mérges voltál, mert azt hitted, hogy lefeküdtem valaki mással? Egy férfivel?
- Férfinek nem mondható azok után amit tett.
Hideg kezeit az arcomra helyezte, a következő pillanatban pedig már csókolóztunk. Lassan indult, éreztem, hogy szeretetre van szüksége. És azt meg tudom neki adni. Jobban, mint bárki más.