Neighbours

10. Fejezet

Lance 

Keith szinte futva sietett át a házunkon, anélkül, hogy bármely kérdésemre választ adott volna. Pedig azokból aztán sok volt.
Habár hallottam néhány hangfoszlányt a telefonja túloldaláról nehezen tudtam összerakni a történetet, és a sejtéseimben sem voltam teljesen biztos. A fiú viszont, mint már említettem, nem akart megállni. Ha nem maradok a nyomában, valószínűleg engem is ott hagyott volna a házban, de én ennél makacsabb voltam.
Mielőtt még kiviharzott volna az ajtón a félig felvett bakancsaiban megragadtam a csuklóját, és magam felé fordítottam. Keith enyhe dühvel pillantott vissza rám, és tudtam, hogy akármelyik pillanatban kiránthatja a kezét a szorításombó, így sietnem kellett.
-Keith, állj már meg egy pillanatra - néztem rá halvány kétségbeeséssel, mert már tényleg nem tudtam, mi történik. -Elmondanád, hogy miről beszéltetek?
A srác idegesnek tűnt, de ettől függetlenül vett egy mély levegőt, és végre válaszolt.
-Az igazi anyám ott van nálunk.
-Mi? - léptem hátra döbbenten.
-A nevelőapám most hívott, és... és sietnem kell - hadarta, és láttam a szemében, hogy mennyire izgatott a dolog miatt. Őszintén, nagyon szerettem volna vele örülni, de egy kicsit furának tartottam az anyja hirtelen feltűnését.
-Figyelj, ez tényleg jó, de legyél óvatos, oké? - mosolyogtam rá bízhatóan végül, mert azért a kedvét se akartam elvenni.
-Persze, de... te nem jössz? - pillantott rám értetlenül Keith, mintha természetes lenne az én jelenlétem is. Egy pillanatig nem is tudtam mit kéne válaszolnom, de ha ő akarta, hogy a támasza legyek, nem fordíthattam hátat neki.
-De, mármint ha akarod - vakartam meg a tarkómat zavartan, és el kell ismernem, jól esett, hogy ennyire bizalmas dolgokba is beavatott a fiú.
Keith ajkai halvány mosolyra húzódtak a válaszomtól, majd magabiztosan az ajtó felé fordult.
-Akkor hát, itt az ideje megismernem az anyámat.

■■■

Keithék háza meglepően egyszerű volt. Mármint, jó, nyilván nem hittem azt, hogy a Dracula kastélyban laknak, de amikor a srác magánéletéről gondolkoztam még gimiben, valahogy máshogy képzeltem el a dolgot.
-Szóval, egész végig két utcányira laktál tőlünk? - törtem meg a feszült csendet, ami már egy ideje a gyökereit növesztgette közöttünk.
-Ja, de nem voltam valami sokat itthon - vonta meg a vállát a fiú, miközben átsétált az előkerten, egészen az apró tornácukig.
-Ez már Keithesebb - motyogtam magamban, ekkor már a bejárat előtt.
Csak néhány koppantás kellett a fiú részéről, hogy az ajtó kitáruljon előttünk, mögötte egy negyvenes éveiben járó férfivel, aki eléggé fáradtnak tűnt.
-Szia...sztok - vakargatta a borostáját, gyors végigmérve engem tekintetével.
-Peter, jó látni - biccentett felé Keith, és már be is lépett a házba, még egy ölelést se adva a nevelőapjának itélt férfinek.
-Lance McClain - nyújtottam a kezem Peter felé, mielőtt még követtem volna a srácot.
-Öhm, izé, Peter. Peter O'Malley - rázta meg a kezem, majd intett, hogy nyugodtan lépjek csak beljebb. Ketih ekkor már türelmetlenül álldogált a folyosón, de magától mégse indult volna el.
-Ott vannak a nappaliban - mutatott az egyik ajtó irányába Peter, a srác pedig lassan, de elindult arra fele. Én egy kicsit lemaradtam mögötte, mert nem akartam megzavarni ebben az eléggé fontos pillanatban, ami már csak néhány lépésre volt tőle.
Mégis, mikor beléptem a nappaliba majdnem sikerült beleütköznöm. Értetlenül kerültem meg Keithet, hogy lássak valamit abból, ami a földhöz szegezte őt, bár volt egy sejtésem mi - vagy ki - lehet az.
Könnyen rájöttem hogy a két kávézó nő közül melyik is lehet Keith igazi anyja. Nem is a sűrű, fekete hajából, vagy a csillogó szeméből, hanem abból, mennyire egyformán reagáltak egymásra. Mindkettő enyhén tátott szájjal meredt a másikra, és habár tekintetük ezer szót elmondott, az ajkaik közül egy se jött ki.
A Keith anyjával szemben üldögélő szőke nő egy ideig figyelte az eseménydús találkozást, majd egy ideges mosollyal felállt, Keithhez sietett, és egy gyors puszit nyomott az arcára.
-Azt hiszem, jobb lesz ha hagyunk titeket kettesben beszélgetni - pillantott a fiúra melegen, majd felém fordult.
-Lance, ugye?
Nem igazán tudtam, honnan tudja a nevem, de ettől függetlenül még bólintottam, és hagytam, hogy belém karolva kivezessen a szobából. Még utoljára azért hátrafordítottam a fejem, de Keith nem tekintett vissza rám. Ugyanott állt, körmeivel a tenyerét vájva, és habár nagyon szerettem volna ott lenne mellette, a nevelőanyjának igaza volt, ezt a beszélgetést kettesben kell lebonyolítanunk.
A szőke nő (ha jól emlékeztem, Noranak hívta Keith régebben) közben már kivezetett a szobából, egyenesen a konyhába, ahol Peter egy kávéval a kezében várakozott. Amikor beléptünk, gyors felkapta a fejét, és kérdőn nézte a feleséget, de Nora egy gyors intéssel jelezte, hogy eddig nem történt semmi fontos.
-Szóval, Lance - mosolygott rám a nő, miközben a férje mellé lépett. - Anyukád már mesélt rólad néhányszor, mikor a városban voltam.
-Igen, szeret beszélni rólunk - nevettem fel idegesen, tekintetem pedig akaratlanul is az ajtó felé irányult.
-Jó tudni, hogy Keith szerzett magának pár új barátot az egyetem - nézett végig rajtam Nora, majd sóhajtva hátradőlt a konyhapultnak.
-Jó gyerek ő, csak néha egy kicsit nehéz eset - szólalt meg Peter, miközben beleszürcsölt a kávéjába.
-Persze erről nem ő tehet. Nehéz gyerekkora volt - egészítette ki őt a felesége.
-Mármint...? - fordítottam a figyelmem feléjük végre.
-Tudod, már az anyja eltűnése, és az apja halála is megviselte, ráadásul nem minden nevelőszülő volt olyan türelmes vele, mint mi - magyarázta Nora egy keserédes mosollyal az arcán.
-Örülök, hogy végül nálunk kötött ki - tette le a kezében lévő csészét Peter.
-Az biztos, hogy nálatok csak rosszabb lehetősége lett volna - bólintottam helyeselően.
Szinte pont ebben a pillanatban egy hangos „Keith, várj" kiáltás hallatszódott föl a nappali irányából, amit néhány másodperc múlva egy hangos ajtócsattanás követett. Keith nevelőszüleivel szinte egyszerre néztünk egymásra, és hezitálás nélkül már siettünk is ki az ajtón.
Az üres folyosón egyedül Keith anyja álldogált, egy szinte ijedt kifejezéssel az arcán. Nora rögtön odasietett hozzá, és bátorítóan átkarolta, mivel a nő fehér bőréből ítélve közel járt az ájuláshoz. Peter közben mellettem tanácstalanul pillantgatott a feleségre, majd az ajtóra.
-Beszélek én Keithtel - szóltam gyorsan közbe, amit a férfi egy hálás mosollyal fogadott. Így hát egy nagy levegőt véve elsiettem a kijárat felé.
Ahogy kinyitottam az ajtót, kicsit féltem, hogy Keith már teljesen máshol jár, és nem tudom majd megmondani merre induljak el. Kilépve az erkélyre rögtön a járdát kezdtem szemlélni, de sehol se láttam a nyomát egy fekete mulletnek. Ekkor viszont a szemem sarkából megpillantottam egy szürkés füstcsíkot, és rögtön tudtam, kihez is tartozik.
Keith idegesen kémlelte az utcát, a korlátnak támaszkodva, egy cigivel a kezében. Eléggé el volt mélyedve a gondolataiban, és abban sem voltam biztos, hogy észrevette-e az érkezésem.
Egy kis ideig még ott álldogáltam az ajtó előtt, a fiút figyelve, majd néhány biztos mozdulattal mellé léptem. Ő nem szólt semmit, és én se, egyedül az utca zajai törték meg a csendet. Nem arról volt szó, hogy nem tudtam volna miről beszélni, csak akartam hagyni egy kis időt, hogy kiszellőztesse a fejét, és lenyugodjon, mielőtt belekezdünk a dologba. Végül Keith sóhajtva elnyomta a cigijét az egyik ablakpárkányra kitett hamutartóba, és felém fordult.
-Azt hittem varázslatosabb lesz a találkozás. Aztán megláttam, és hirtelen eszembe jutott mind az a dolog, amitől megfosztott, mikor elment - magyarázta, tekintetével egy a ház előtt elsétáló fiatal anyukát, és kisfiút figyelve. A gyerek egy rakétát tartott a kezében, és össze-vissza szaladgálva játszadozott vele, miközben az anyja egy meleg mosollyal figyelte minden lépését. -Egy kicsit türelmetlenebb voltam a kelleténél, azt bevallom, de... nem tudom Lance. Lehet nem kellett volna eljönnöm.
Egy kicsit közelebb léptem a fiúhoz, és egy gyengéd mozdulattal az én irányomba fordítottam a fejét.
-Nem igazán tudom mi zajlik most benned, de rohadt bátor voltál, amiért eljöttél, és ezt nem kell megbánnod.
Keith eltolta a kezeimet, és tekintetével a cipőjét kezdte vizsgálgatni.
-Mit kéne most csinálnom? - kérdezte leginkább magától.
A szívem összeszorult a látványtól, és nem voltam képes elviselni a tudatot, hogy egyedül akar megküzdeni mindezzel. Tudtam, hogy a fiú mindig is magányos farkas volt, de most, hogy itt voltam mellette, nem volt szükség rá, hogy magányosan szenvedjen. Soha többet.
-Figyelj, ha már idáig eljutottál, adnod kell neki egy esélyt, hogy legalább megmagyarázza a történteket. De nem most, mert amire jelenleg szükséged van az az, hogy kiszellőztesd a fejed. Egyeztess vele egy időpontot, és találkozzatok valahol a héten. És lehetőleg ne fuss el úgy, mintha valami tinidrámában lennél.
Reméltem, hogy a tanácson segít a srácon, de Keith még mindig nem tűn túl bizakodónak.
-Mi van, ha elijesztettem? Ha nem akar többet találkozni velem?
A hangja remegett ahogy ezeket a kérdéseket feltette, és legszívesebben addig öleltem volna magamhoz, amíg meg nem nyugszik, de most nem ennek volt itt az ideje.
-Ha kell térden állva fogok könyörögni neki. De higgy nekem, biztos, hogy akar még veled találkozni - tettem a fiú vállára a kezem, mire ő végre felnézett. Sötétkék szeme ismeretlen fénnyel csillogott, és nem voltam benne biztos, hogy mit fog csinálni a következő másodpercben.
-Ha most megcsókolnálak, hogy reagálnál? - lépett néhány centivel közelebb. A kérdés váratlanul ért, de nem kellett sokat gondolkoznom a válaszomon.
-Először is eléggé meglepődnek...majd visszacsókolnálak, - itt függni hagytam a mondatot, és engedtem, hogy Keith még közelebb férkőzzön hozzám - aztán az erkélyre hánynék a hamuszagú szádtól.
A srác ettől akaratlanul elnevette magát, és én se bírtam ki egy elégedett mosoly nélkül.
-Szörnyű vagy McClain - lépett vissza.
-Egyél egy rágót és meglátjuk - fordítottam az ajtó felé tekintetem. - Készen állsz?
-Nem, de számít egyáltalán? - sóhajtott fel a fiú.
-Nem - bólintottam helyeselően.

■■■

Egy elégedett mosollyal néztem végig, ahogy Keith elsétál Hunk kocsijáig, begyömöszöli a csomagtartóba a táskáját, majd beült a hátsó ülésre. Győzelmemet Taylor Swift egyik dala festette alá, és őszintén élveztem minden egyes pillanatát.
-Tényleg ez fog menni egész idő alatt? - bökött Keith a telefonomra, arcán egy unott kifejezéssel.
-Nyugi, lesz még Shakira és Beyonce is - nevettem fel, mire a két srác egyszerre sóhajtott fel.
-Nem hagyhatjuk itt? - kérdezte Keith kétségbeesetten, de Hunk csak csalódottan megrázta a fejét.
-Azt hiszem ki kell bírnunk.
Ezzel a végszóval a gázra nyomott, és elindultunk a visszafele útra. Furcsa volt elhagyni a várost újra, pedig  már számtalanszor utaztam ide és vissza. Talán azért mert ezúttal egy kicsit más emberként hagytam itt a helyet, vagy csak egyszerűen anya rossz tojással készített rántottát reggel. Abban viszont biztos voltam, hogy Keithtel egyre közelebb kerültünk egymáshoz, ami kissé megijesztett.
Ahogy hátranéztem a fiúra, már nem egy idegent, vagy egy ismerőst láttam, hanem azt az embert, akinek bármit elmondanék, azt, akivel szívesen tölteném el az időmet bármikor, és azt, akiért bármit megtennék. Nem is tudom mikor történt mindez, de már nem lehetett visszafordítani, és pontosan tudtam merre fele vezetett.
-Jól vagy, Lance? - pillantott rám Hunk aggódva.
-Persze - válaszoltam szórakozottan, majd visszafordítottam a figyelmem az útra.
Vagy fél órát utazhattunk még, mielőtt megérkeztünk volna egy benzinkúthoz, aminél Hunk megállt tankolni. Habár nem terveztünk sokáig maradni, Keithtel szeretünk volna egy kicsit levegőzni, így leültünk az egyik közeli piknikasztalhoz, amely egy apró patakra adott kilátást.
Egy ideig csöndben néztem a fákkal szegezett vízfolyást, majd kinyújtóztatva kezeimet visszafordultam Keithhez, aki egy kicsit idegenesek tűnt.
-Hé, Lance, kérdezhetek valamit? - szólalt meg végül, az ajkát harapdálva.
-Persze - mosolyogtam rá, miközben elővettem a hátizsákomból a szendvicset amit még anya készített az útra.
Ahogy észrevettem a fiú hezitált, mit is mondjon, majd végül felsóhajtott.
-Izé...szóval... mesélj az új lakásodról - nyögte végül ki a szavakat.
-Ez nem is kérdés - nevettem fel, de ahogy láttam, a fiú nem volt vicces kedvében. -Hát igazából nem valami nagy szám, de képzeld. Van egy szomszédom, srác vagy lány, nem tudom, és elkezdtünk levelezni mostanában. Csomó vicces sztorit írt már.
Keith egy furcsa mosollyal az arcán hallgatott végig. Nem igazán erre a reakcióra vártam, de nem volt vele bajom. Azt hiszem.
-Jófejnek tűnik - bólintott a srác szórakozottan.
-Azért megnyugodhatsz, nem cseréllek le rá - haraptam bele a szendvicsbe, amit anya most nagyon eltalált ízügyileg.
-Jó - válaszolt röviden Keith, és tekintetében valamiféle elnyomott szomorúságot véltem felfedezni. Először nem igazán értettem a dolgot, de miután gondolkoztam egy kicsit, leesett.
-Amúgy figyelj, erről már akartam beszélni... - tettem le a kajám, jelezve, hogy most tényleg komoly leszek. - Szóval, uh...már középiskolában coming outoltam, csak miután  elfajultak a dolgok egy kicsit megijedtem. Igazából, még sose voltam együtt fiúval, és kicsit félelmetes nekem ez az egész. Szóval ne gondold, hogy veled van bajom, és...
-Tudom, kell még egy kis idő - vágott félbe Keith, egy gúnyos pillantással.
-Nem, Keith. Elég volt a várakozásból, szóval... Nem akarsz elmenni valahova enni a héten?

uff hello, hoztam az uj reszt piciket megcsuszva. amugy a kovetkezo fejezet esku nagyon wholesome lesz, csak mert szuksegetek lesz ra. ja es most esku sietek vele (bar mindig ezt mondom lol)
amugy gondolom tudjatok, de decemberben jon az utolso evad, ami nagyon durca. fura lesz voltron nelkul az elet:c