1. Győzelem (Befejezett)

28. Fejezet (Destiny)

Másfél héttel később teljesen új embernek éreztem magam.  Nikolai minden szavamra ugrott, ami természetesen jól esett, de nem akartam kihasználni. Mikor meghozta a festéshez való kellékeket, azonnal neki láttam a dolognak. Rájöttem, hogy a festés is olyan, mint a biciklizés: nem lehet elfelejteni. Az első festményem 3 nap alatt lett kész, ami igazán hosszú idő a részemről. De az első festmény után bele jöttem.
Elhatároztam, hogy portrékat festek, az első ábrázolta Ethant, a második Asht és az utolsó Nikolait. Nem akartam, hogy megnézzék, amíg mind a három kész nem lett, így csak ma mutatom meg nekik. Ash már tűkön ülve várja, persze amíg én alkottam ő nyafogott. Elzsibbadt a fenekem, szomjas vagyok, pisilnem kell stb. Ethan egyből akt képeket akart magáról, de visszautasítottam az ajánlatot. Nikolai nem szól semmit, csak ült egy helybe és a távolba meredt. Az ő képe sikerült a legjobban.
Persze nem feledkeztem meg közbe arról se, hogy az életem veszélyben van. Minden nap új motelekben szálltunk meg, így a műtermemet minden nap új helyre kellett pakolnom. Nem bántam. Nikolai megengedte, hogy minden nap felhívjam a bátyámat, és beszéljek vele. Ennek nagyon örültem, mert nagyon hiányzott Dominic. Elmondta, hogy összeveszett Sarahval és, hogy anya ismét csak az anyám akar lenni. Ami teljesen jól esett, de nem hittem, hogy ehhez az kell majd, hogy hetekig nem megyek haza, mert meg akarnak ölni.
Nem baj, az én anyám már csak ilyen.
-Destiny. – hallottam.
Ash felé fordultam.
-Megjött Ethan, most már megnézhetjük a festményeket?
Sóhajtottam egyet.
-Igen, de nem nevethettek. – mondtam és lehúztam a vásznakról a leplet.
Ethan odament saját portréjához és oldalra fordított fejjel kezdte tanulmányozni. Ash pattogott örömében, és tapsikolt. Olyan volt, mint egy 4 éves kislány, aki megkapta a várva várt karácsonyi ajándékát.
De én legjobban Nikolai reakciójára voltam kíváncsi. Ő is a vászon előtt állt és ugyan abban a testtartásban nézte a képet, mint öccse. Azzal a különbséggel, hogy Nik szemei szinte ragyogtak a látványtól.
Tetszett neki, és én ettől boldog lettem.
-Már csak akkor lenne jobb, ha meztelen lennék rajta. – jegyezte meg Ethan.
- Nekem nagyon tetszik. – mondta Ash. – Destiny, ezek gyönyörűek. Még Ethan is néz ki rajta valahogy.
- Én tökéletes vagyok Ash. – húzta magához Ethan a nyakánál Asht. Erősen fogta és a másik kezével elkezdte a haját borzolni. – Ne légy rám féltékeny kérlek.
- Ha nem engedsz el most azonnal, senki nem lesz rád féltékeny, mert megöllek és nem lesz több probléma veled.
Csak nevettem rajtuk, majd ismét Niket kezdtem nézni.
- Miért, nem mész el művészeti főiskolába? – nézett rám hirtelen. – Ezek tényleg lenyűgözőek Destiny, igazán tehetséges vagy, ezzel kezdened kellene valamit. Nem szabad elpazarolni az adottságaidat.
- Nem jelentkeztem olyan egyetemre, mert évek óta nem festettem. De most lehet, hogy megfontolom a dolgot.
Tényleg imádtam festeni. Ott minden dologban én irányítok. Én választom ki a vásznam, az ecseteket, a színeket. Én hozom meg az összes döntést és ez nagyon tetszett nekem. Minden rajtam múlt, ráadásul nem elég, hogy a festésbe vetíthettem ki az irányítás mániámat, még meg is nyugtatott, és nekem ennél több nem kellett.
-Értesz még valamihez? – nézett rám kíváncsian Niko.
- Tudok zongorán játszani. Ez egy alap dolog a családomban, mindenki játszik valamilyen hangszeren. Sarah hegedűn játszott, Dom gitározni tanult én pedig zongorázni.
- Egyszer játszhatnál nekünk valamit. – jegyezte meg Ash.
- Ha minden megoldódik, és minden a helyére kerül, majd eljöhetnétek hozzánk és játszok nektek. Van egy saját zongorám a szobámba.
- Ha a szobádban van egy zongora nem is tudom elképzelni, hogy mekkora a házatok.
- Hatalmas. – mondtam. – Három takarítónő kell ahhoz, hogy kitakarítsák a nyugati és a keleti szárnyat. Másik kettő a bálteremhez, és egy az előcsarnokhoz.
- Milyen házatok van nektek? – nézett kérdőn Ethan.
- Most komolyan erre vagytok kíváncsiak? – néztem rájuk.
Mind a hárman helyeslően bólogattak.
-Rendben, legyen. Nos. Hatalmas házunk van. Van egy előcsarnokunk. A földszinten van még négy vendégszoba, apa dolgozószobája. A vendégszobák tartalmaznak külön fürdőszobát is. Egy másik ajtó a bálterembe vezet. Ami hatalmas. Mindenhol csillog, ragyog az egész, igazán hercegnős bálterem. Ott szoktunk megtartani a szülinapi bálokat, apa céges partijait és még sorolhatnám. Az előcsarnokból három irányba lehet menni. Fel az emeletre. Az egész emelet a szüleimé, ott a szobájuk. Ha jobbra mentünk volna a csarnokból, akkor Sarah szárnyába találtuk volna magunkat. Az emeleten volt Sarah szobája, és a földszinten van a hatalmas konyhánk és onnan nyílik az ebédlőnk is. A balszárny az enyém és a Dominicé. A földszinten van a nappali, az emeleten pedig a szobáink. Van még a villa mellett öt garázs, és külön kisház a személyzetnek. Van három szakácsnőnk, hat takarítónőnk és két kertészünk.
Senki nem mondott semmit.
-Nem olyan nagy szám. – legyintettem.
- Nektek nem is házatok van, hanem palotátok. – jegyezte meg Nik.
-Nem én akartam. Nekem egy egyszerű ház is megfelelne, de ilyen a de LaFayettek természete. Mindenből a legnagyobb és legszemkápráztatóbb.
- Megígéred nekem, hogy egyszer elhívsz egy bálba? – nézett fel hirtelen Ash. – Az 1800-as évek óta nem voltam, pedig imádom.
- Ezt megígérhetem. – mosolyogtam rá.
- A nővéred is veletek lakik? – kérdezte Ethan. – Van olyan szép, mint te?
- Ne már! – csaptam a karjára. – Férje van, plusz egy gyereke. És undok természete. De amúgy nem, ő már nem ott lakik. Ezért is akarja Dominic átalakítani a szobáját, de ebbe nem egyezett bele senki otthon csak én. Pedig Sarahnak valószínűleg nem lesz szüksége arra a szobára.
- Még elválhat. – nézett fel hírtelen Nik.
- Imádom, hogy te mindig a dolgok jó oldalát nézed. – nevettem.
Ő is elmosolyodott majd lágy csókot nyomott az ajkamra.