Wish-fools

3. fejezet 🏐

Az új tanév eleje mozgalmasan telt a Fukurodani Akadémián. A felsőbb évesek számára már nem volt újdonság, de az elsősök számára szinte káosszá vált. Akaashi ezt már valahol tudta előre, azaz számított rá, hogy az iskola erős a sportokban, így szinte itt a legnagyobb a szórás az első edzéseken. Több hete már, hogy kitartóan folytak az edzések, aki nem bírta a lépést kilépett, vagy csupán nem adott bele mindent, és nem érdekelte a teljesítménye, megelégedve a sorsával, hogy sosem lesz kezdő játékos, de még talán kispados sem. Csak a sport szeretete és mert kötelező tartozni egy tanítás utáni programhoz, ez tartotta benn a maradék embereket. Akaashi mindenkivel ugyan úgy viselkedett, nem számított neki, hogy ki hogyan áll a dologhoz, mert nem volt köze hozzá, alapjáraton szinte mindenkivel hűvös természetességgel beszélgetett, amit sokan nem tudtak nála kezelni, és sokszor inkább hagyták nyugton olvasni, a szünetekben, és csak néha beszéltek vele amikor kikérték a véleményét, vagy nem látszott úgy, hogy zavarnák egy beszélgetéssel. Ez viszont egyre ritkult, és Akaashi ha nem is teljesen, és nem letargikus formában, de cseppet magányosnak érezte magát. Leggyakrabban azon két osztálytársa szólította csak meg, akik szintén jelentkeztek a röplabda csapatba, de egyikük sem bírta a terhelést, így átjelentkeztek inkább máshova, ahol hobbi szinten űzhették a klub sportját. 

Szerencse vagy sem, Akaashi eléggé magának való tudott lenni, így nem hatotta meg igazán a dolog, mindig el tudta magát foglalni valamivel a szünetekben, a hosszú ebédszünetben is. Egészen addig a napig, míg nem valaki meglátogatta egy másik osztályból. Mi több másik évfolyamról ráadásul.
- Akaashi! Téged keresnek – nem volt sejtése sem, hogy ki lehet, pláne nem ebédszünetben, amikor mindenki elfoglalt, de amint meglátta, hogy ki csápol vadul az ajtóban, nem tudta elrejteni teljesen tanácstalan fejét.
- Nani, Bokuto-san? – az érkező valahogy több lelkesedéssel számolt, de mint általánosan, nem rendítette meg Akaashi érzelemmentesebb megnyilvánulása, talán kezdett már hozzászokni.
- Van kedved velem ebédelni? – ettől nem lett könnyebb megértenie a látogatást Akaashinak.
- Azt nem Shirofuku-sannal szoktál? – erre Bokuto szélesebben elmosolyodott, de hamis volt, túlságosan is látszott rajta, hogy magára erőlteti, és egy másik hangulatát akarja leplezni vele.
- Igen, de most nem ér rá. A barátnői azt mondták elhanyagolva érzik maguk, így most már inkább velük ebédel, a többiek meg elhagytak – kezdett el látványosan szomorkodni, amikor érezhető, hogy csak rájátszik, ennek ellenére, ha nem is maga az arca, de az érzések átjönnek neki, így pici gondolkodás után rábólint.
- Jó, menjünk, de én kint semmilyen helyet nem ismerek.
Bokuto arca az előző kis drámázás után úgy felragyogott, hogy szinte vakítóvá vált az öröm és a csillogás az arcán.
- Yay! Nem baj, én tudok. – majd türelmetlenül egyik lábáról a másikra állva kezdett gyorsan ingázni míg Akaashi vissza nem ment a padjához a kajáért és indulhattak végre, annyira túltengett benne a lelkesedés. Épp csak Akaashi ezt sem tudta értelmezni, hogy miért ennyire boldog ilyen kis apróságtól. Nem bosszantó, mégis olyan fura, hogy ennyire harsány és nyílt legyen valaki. Vannak laza és természetes emberek az osztályában is, de senpaija annyira más volt, hogy szinte megfoghatatlan számára. Kicsit fel is ébresztette a kíváncsiságát, hogy jobban megismerje, ami eddig az edzések alatt csak néha jutott eszébe.

Kis ebédjével először csak követte Bokutot, akit viszont ez zavart egy idő után és bevárta, közben vagy dúdolva, vagy éppen mesélve valamit ami az osztályában történt, majd bővebben rátérve arra, hogy már tegnap is egyedül ebédelt és milyen kellemetlen volt számára.
- Csak nagyon elszoktál tőle. Sok mindent lehet csinálni egyedül is az ebédszünetben.
- Eddig mindig egyedül ebédeltél? Miért nem szóltál? – változott Bokuto arca csodálkozóvá, és mintha el is felejtette volna rögtön a saját baját. Ennek Akaashi annyira nem örült, mert úgy érezte ezzel pont a lényeget kerüli ki.
- Mert én el tudtam foglalni magam. Olvasok, vagy megcsinálok előre egy házit – vágja rá picit határozottabban a szokottnál, jó pár dolgot még ki is hagyva kicsiny felsorolásából.
- Az unalmas, jobban szeretek beszélni közben valakivel, akivel lehet néha lehet egy-egy falatot is elcserélni, ilyenek.
Közben már kijöttek az iskola épületéből, egész az oldalához érve, ahol volt egy felújított gépház-szerűség az épület oldalában, előtte egy pár nagyfokú lépcsővel.
- Ide szoktatok jönni? – kérdi rögtön Shirofukura is gondolva, miközben letelepedik a másik mellé a lépcsőre.
- Nem! Vagyis... néha. Akkor, ha a tetőn már vannak. – Nem tudja miért akart mentegetőzni hirtelen, de Akaashi végül arra jut, nem fogja kérdezgetni, főként mert nem illik, hiába más rögtön faggatózna mi mindent csinálnak itt, de maga végképp nem ilyen, s ezt megerősítette benne az a kellemetlen érzés is, amit érzett ha belegondolt. Még mindig úgy gondolta, hogy csupán a kíváncsiság bűntudata az amit érez, és pont ezért próbálta elhessegetni a gondolatait.
A helyzet viszont attól is eltérően alakult, ahogyan Bokuto képzelte az egészet, mert rá nem jellemző módon hirtelenjében semmi nem jut eszébe. Beállt egy pár pillanatnyi kényelmetlen csend, hisz új társaságban nem túl megszokott még ez, végül nem bírta sokáig, és veszettül elkezdi kibontani bentoját* (*ételdoboz becsomagolva ).
Amilyen döcögősen kezdődött az egész, annyira lett zökkentőmentes, mert amint Bokuto is felszabadultabb lett, szinte végig csak beszélt ha épp nem volt tele a szája. Akaashinak nem kellett sok idő, hogy rájöjjön a másiknak nincs szüksége tartalmas beszélgetésre, vagyis nem igazán, elég volt az, ha beszélhetett és valaki meghallgatja, abban pedig nagyon jó volt. Igaz érdeklődésének fő mozgatója annyi volt, hogy jobban megismerhesse, de ez pont elég volt ahhoz, hogy Bokuto is önfeledtebb legyen végre a társaságában az első benyomások zavara után.

Ahogy teltek az újabb napok, Akaashi kezdett hozzászokni, hogy Bokuto minden ebédszünetben lejött hozzá, és vagy az először bemutatott helyen ettek, vagy eljutottak a menzáig, s idővel amikor magára maradt az ebédszünetben, Bokuto szinte kényszert érzett rá, hogy engesztelésül más-más szünetben meglátogassa.
Eltelt lassan úgy egy hónap az edzések mellett, hogy már Akaashi számára is természetessé vált az egész, és egy héten, amikor Bokuto lebetegedett egész magányosnak érezte magát. Persze osztálytársai ugyan úgy szóba álltak vele, de Bokuto után már nem volt az igazi, főleg mert nem volt szimpatikus számára a megjegyzésüket hallgatni, hogy milyen jól összebarátkozott egy felsőbb évessel, így biztos könnyebb dolga lesz. Sosem tett erre megjegyzést, feleslegesnek érezte, hisz miért is magyarázkodjon olyan embernek, akiben nincs kitartás és így könnyebb a lelkének? Volt benne annyi önérzet, hogy ezt a gondolatot nem veszi el tőle, hisz neki nem kell bizonyítania. Arra ott voltak az edzések.