Dobozos Kóla || JIKOOK ||

~2.~

                               __15:04__

Minden órámnak vége, a szekrényem is tele van holnapra szükséges tankönyvekkel, így ezennel útra készen léptem ki az iskola kapuin. Gyors tempóban sétáltam hazafele, gondolatok cikáztak fejemben. Egyes társasági embereknek hiába mindennapos, ha összefutnak valakivel, akit eddig még soha nem láttak, és kellemesen elbeszélgetnek vele, nálam ez világ életemben nem fordult soha elő. Vagy ha történt is ilyen, nagyon nagy valószínűséggel részeg voltam.
Elsétálva szokásos helyem mellett, ami a benzinkút, minek hátuljánál ott a csendes biciklitároló, amire innen tökéletesen rálátok. Egy mosolygós pillantást vetve rá haladtam tovább zsebre tett kézzel. Remek idő van. A napfény arcomra süt, miközben az őszi szél pont kellemesen fújja szét hajtincseimet, majd rendezi vissza őket eredeti állapotukba. A hangulatos időjárástól a kedvem is megjött az élethez, így lassabb ütemre váltva gyönyörködtem a természetben. Elmerültem. Semmi sem zavarhat meg.
Egy ideig ráérősen sétálgattam, ameddig sietős lépteket nem hallottam hátam mögül. Képtelen voltam figyelmen kívül hagyni, ezért hátra fordulva megpillantottam a fiút, akivel ma reggel már összefutottam.
- Csak hogy észre vettél. - Nevetett. Összezavarodva pislogtam rá, egy pillanatra fel sem fogtam, mi történik körülöttem.
- Mi van? - Megvártam, ameddig mellém ér, mégis flegmán válaszoltam neki.
- Milyen napod volt? - Úgy mosolygott rám, mintha jó kapcsolatot ápolnánk. Mintha évek óta barátok lennénk, és fontos szerepet játszana az életemben.
- Unalmas. De miért jöttél ide? - Néztem rá kérdően.
- A bicikilitárolónál voltam, pont láttalak. Gondoltam nem veszíthetek azzal semmit, ha idejövök társalogni. Úgyis egyedül vagy. - Zsebre tett kézzel vonta meg vállait, s jókedvűen sétálgatott mellettem. Az a görbe vonal, melyet mosolynak neveznek, egy pillanatra sem olvadt le arcáról. Igazából, kifejezetten kedvesen bánik velem, mégsem tudok megbízni szinte senkiben. Ezalól ő sem kivétel.  Jól esik, hogy keresi a társaságom, de nem vagyok hozzászokva. Mindig is egyedül voltam, és ez soha nem is érdekelt különösebben. Az iskolában egyetlen emberrel sem beszélek, de nem izgat. Ameddig nem piszkálnak, nem is fog. Békésen elsétálunk egymás mellett, olykor köszönünk, többre se nekik, se nekem nincs szükségünk.
- Hahó? - Hajolt be elém a fiú.
- Ne haragudj, elbambultam. - Fejemet megrázva zökkentettem ki magam gondolataimból, majd kicsit gyorsabb tempóra kapcsoltam. Enyém volt az utolsó szó, némán sétáltunk tovább egymás mellett. Valójában cseppet sem zavart, hogy ez a kínos pillanat milyen rettentő sokáig tart, jóval inkább azzal voltam elfoglalva, hogy mi is a neve. Ha szánalmas, ha nem, kiment a fejemből.
- Merre mész? - Törte meg a hosszasra elnyúló szótlanságot.
- Arra. - Mutattam a bal oldalra, mire enyhe csalódottság tűnt fel arcán.
- Én arra. - Az ellenkező irányba bökött, én pedig csak bólogattam. Ez egyre kínosabb. Nem bírtam magammal, nem tudtam tovább lépni azon, hogy még mindig nem tudom a nevét.
- Na hát akkor... Szia. - Intett, majd elindult. Csak ott áltam tétlenül, gondolkodva azon, hogy mit is kéne csinálnom. A legnormálisabb lehetőség az lenne, hogy elindulok otthonom irányába, mégsem moccant egyetlen izmom sem. Nem tudom kiböngészni a közösségi oldalait, ugyanis nincs meg egyetlen szótag, sőt egyetlen betű sem.
- Várj! - Kiáltottam utána akaratom ellenére, mire visszakapta fejét. Nem mondtam semmit. Nem tudtam, mit kellene. Hogy kérdezzem meg? Mi lesz, ha teljesen idétlennek néz? Többet nem találkozom vele? Vagy továbbra is beszélgetni akar majd velem? Számtalannyi kérdés cikázott fejemben, mégis a legegyszerűbb csúszott ki ajkaim közül.
- Mi is a neved?
- Jungkook - Vágta rá.                                         Igen, valóban. Jeon Jeongguk. Jungkook. Hogy is felejthettem el?