Joker vére

Gotham végzete I.rész - A lázadás

Pont olyannak tűnt kívülről, ahogyan a látomásban láttam. Eldugott hely az biztos. Nem mertünk közel parkolni, mert én tisztában voltam hogy miért ide jött Harley. Békét akart és nyugalmat. Távolabb Gothamtől. Jokertől. Óvatosan megközelítettem a csöppnyi építményt. Kis szőke fürtöket véltem felfedezni az épület szerűség belsejében. Megpróbáltam ajtót keresni de hiába. Épp ezért is nyitotta ki maga, Harley. Szemei könnyekben úsztak, egyre közelebb és közelebb lépett hozzám míg végül ölelkezésbe torkoltunk. Őszintén, az én arcomról is folyt le néhány csepp.
- Annyira. - szóhoz sem tudott jutni. - Végre itt vagy. Tudtam. - ismét megállt de valamiért jól esett. - Élsz. Ez a fontos. - fejét vállamba fúrta arcfestését pedig ha nem lettem volna feketében ruhámba kenhette volna.
- Te is hiányoztál, Harley! - percekig így ölelkeztünk aztán ráeszméltem hogy vissza kellene mennünk. - Gyere, haza megyünk! - szolidan szóltam neki ő viszont egy cseppet sem tűnt úgy ahogyan vártam. Arra a naiv szőke csajra gondoltam aki mit sem tud. Tévednem kellett ugyan.
- Nem fogok visszamenni ahhoz! Bruce lenéz minket. Nygmát is bezáratta. Tudok róla. - igaza volt ha jól belegondolok.
- Harley, újra itt vagyok. Bruce meg fog változni. Ígérem. - a kis szőke az a felejtős viszont akkor visszatért. Láttam a szemében hogy tud valamit.
- Amelia... - egyszerűen elakadt. - Amelia. Én. - tagoltan elkezdett valamit mondani de képtelen lett volna befejezni, ha nem sietettem.
- Harley, kérlek. - fogtam meg vállát hátha be tudok jutni akár az elméjébe, de hiába. Az a nyitott könyvnek mondható lány akit én ismertem, elesettnek és mégis határtalannak láttam. Akkor viszont szöges ellentéte lett ennek.
- Nem hagyom hogy turkálj a gondolataimban! - abban a pillanatban azt hittem újra ellenem fordul, de tévednem kellett. - El fogom mondani. Induljunk! - utasításainak eleget téve motorunkon útnak eredtünk. Az Arkham felé vezetett Harley és közben ezt mondta: - Van egy titkom! Amit meg kellene említenem, viszont tudom hogy csalódnál bennem. - az előbbi határozott nőből egy ijedtté vált. Félt, de vajon mitől? Mi rémíthette meg pont őt?
Néhány percen belül el kalandoztak gondolataim. Saját sávomból a másikba vándoroltam ahol nagy teherautóval nézhettem farkasszemet. A teherhordó viszont ahelyett hogy engem elütött volna, célja viszont Kanári motorjának szándékos letolása az útról. Ezt észrevéve Helena-val ő felkapta Laurel-t én pedig Harley-val mögöttem a motorját akartam levezetni és megállítani. Sajnos ez nem igazán sikerült, helyette a mi motorunk sodródott le az útról. Leesve róla próbáltam tompítani az érkezésesemet. A sziklás vidéken végig csúsztunk de mielőtt az óceán habjai felemésztették volna testemet az egyik kóborló kőbe megkapaszkodtam.
- Laurel, Helena, menjetek! Keressétek meg Bruce-t! - ordítottam a fájdalmam küszöbén. Harley-t kémleltem és ő késve de megérkezett. Ha nem kapom el grabancánál fogva már rég az óceán mélyén kellene lennie.
- Minden oké? - kérdeztem fél mosolyra eresztve számat. Nevetgéltünk még egy néhány percig aztán felmásztam a kiszemelt sziklámon. Harley-t fel segítettem majd az általam választott útvonalon elindultam. A kis szőke mögöttem kullogott és egyfolytában csak azt kérdezte tőlem:
- Miért itt megyünk? - Az Arkham-ot meg se akartam közelíteni mivel nagy valószínűséggel Strange megszívatna. A múltkori eset óta ha hallja a nevemet biztosan összetör valamit. Habár Barbara összezagyválásából annyit megértettem hogy ez az út odavezet. Az elmegyógyintézetbe. Más választásunk viszont nem lett volna. Mint két útonálló koptattuk a betont a lábunkkal. A Fájdalom amelyet a guruláson szereztem nem tűnt súlyosnak így nem is igazán foglalkoztam vele. Persze az oldalamba iszonyatos szúrást éreztem. Az ájulás szélén helyezkedtem el. Alig tudtam lábaimat kapkodni egyikről a másikra. Harley próbált volna segíteni rajtam, de elutasítottam. A semmiből felkiáltott barátnőm én pedig egy hirtelen ütést éreztem a tarkómnál. Minden elsötétült és őszintén abban reménykedtem hogy soha nem fogom mar kinyitni szemeimet.
Órákkal később
Egy teljesen ismeretlen, szűk helyen ébredtem ahol az omladozó falak mellett rácsos ajtó fogadott. Körül kellett néznem ezért oda rohantam. Az Arkham-ot véltem felfedezni. "Csodálatos" - gondolataim egy eléggé erős szarkazmussal meg fűszerezve elértek a kész receptet. Kezeimmel a rácsokat ütögettem, vertem. Strange sétált el a cellám előtt majd a cipője kopogásának hangja elnémult. Őrdögi mosollyal arcán megállt és szó nélkül engem kémlelt.
- Mit nézel? Miért hoztál ide? - undok és lekezelő viselkedésemre semmit sem lépett. Ugyanazt csinálta amit eddig. Pár perc elteltével viszont megmozdult.
- Amelia. - hangja vérfagyasztó és egyben kísérteties. - Amelia. Smith. - ismételte nevemet én pedig már akkor tudtam hogy nem lesz ez olyan egyszerű beszélgetés ahogyan azt képzeltem. Strange lenéző pillantást vetett rám aztán elindult egyenesen és meg sem állt a folyosó végéig. onnan visszakiáltott az őrnek.
- Vigyétek őket! A fagyasztóba! - a szemközti cellában figyeltem a pánikoló Harley-t. Megijedt. Az egész miatt pedig én voltam a hibás. Magam hibáztatása helyett viszont inkább kiutat kerestem. A bilincsemet erőszakosan rátette csuklómra az őr azt követően körülnézelődtem a folyosón, azonban semmit sem találtam megfelelő kiútnak. Hosszadalmas menés után egy ismeretlen ajtó előtt kellett várnunk. Hirtelen a bilincs lekerült rólunk a másik percben pedig A szobában feküdtünk.
- Harley, jól vagy? - siettem mellé feltápászkodásom után azonnal. - Harley? - a szőke szemeimbe mélyedt aztán a sarokba akart maradni.