I Don't Care! (Loki Fanfic)

20.Fejezet

Köd lepett el mindent. Egy kocsi állt a palota előtt. Az utolsó bőröndöket is bepakolták, már csak az utasok hiányoztak. A királyi család a kastély kapujában állt. Integetve köszöntek el vendégeiktől. A királynő beterelte lányát a hintóba. A levendula lila ruhás hercegnő nem mutatott ellenállást, csak összébb húzta magán fekete utazó köpenyét, majd egykedvűen beült a kocsiba és türelmesen várakozott, amíg anyja elköszön.

- Még egyszer köszönjük szíves vendéglátásukat! – nézett a nő a családfőre.

- Nem tesz semmit! – mondta Odin.

A királynő egy fejhajtással elköszönt majd ő is beült a hintóba. A kocsis egy ostorcsapással elindította a lovakat és robogva a Bifrost felé vették az irányt.

A lány még utoljára hátra nézett. Tekintete találkozott a smaragdzöld szempárral. Az izzó íriszekkel, amik késként fúródtak szívébe. Nem bírta tovább, elkapta tekintetét és inkább a tájat nézte. Még utoljára végig járatta tekintetét a gyönyörű vízeséseken, a misztikus erdőn. Inkább bele sem akart gondolni, hogy mennyire fog neki hiányozni Asgard. Vagy inkább egy bizonyos herceg.

Miután átértek Alfheimbe egy teljesen más tájkép tárult szemei elé. Nem véletlenül hívták birodalmát az elfek hazájának. A gyönyörű, akár még több ezer éves épületek egyszerűen vonzották a tekintet. A növényekkel felfuttatott építményeket íves hidak kötötték össze, amik alatt varázslatos vízesések és szakadékok terültek el. A távolban hegygerinceket lehetett felfedezni, amikhez egy hatalmas erdőn át vezetett az út. És mindennek a közepén ott volt a kastély. Hatalmas tornyai az ég felé törtek és a négy égtáj irányából egy-egy hídon lehetett bejutni. Észak felöl húzódott a legnagyobb így, feltehetően azon lehetett eljutni a főkapuig, ami felé most ők is tartottak.

Ahogy elmélyedve bámulta a tájat hirtelen észrevett egy hatalmas, sötét esőfelhőt. Vészesen közeledett feléjük és hamarosan egyre erősödő kopogás jelezte az eső megérkezését. A vízcseppek hamarosan egy nagy záport képeztek. Az eső egyre csak erősödött. Mintha a felhők zokognának, ezzel kiadva bánatukat.

A lány csak egy fintorral konstatálta az időjárást. Legalább az ég együtt érez velem. Erre a gondolatra egy fanyar mosoly kúszott arcára.

Ahogy a hintó átvágva a díszes fő hídon, lassan lelassított, majd megállt, a lány egy sóhajjal fogadta el: megérkeztek az új otthonának nevezett „börtönébe".

Kiszálláskor inasok rohantak feléjük, akik kisegítették őket a kocsiból, majd miután a két nő belépett az árkádok alá és a hintó elhajtott, bekísérték őket a tágas előtérbe. Asgard-hoz képest sokkal visszafogottabb volt a díszítés. Nem volt minden aranyból, nem igazán jellemezte a kastélyt a fényűzés. Viszont nem is volt rá szükség, az épület így is csodaszép volt. Az ívelt plafonról üveg csillár lógott alá, amit, mint a helyiség oszlopait is, növények nőték be. Borostyán, rózsa, liliom, az egész mintha egy gyönyörű virágoskert lett volna. Árkádok nyíltak két oldalról és vezettek ki varázslatos kertekbe vagy sziklákkal borított hegy odalakhoz, amikből vízesések éltető vize zuhogott. Az épület együttesekre jellemző volt a természetközeli előtér, azaz ablakok helyet nyitott, ívek kötötték össze az oszlopokat, amik így egyfajta kapuszerű formát alkottak. Az előtérből nyílt egy hatalmas lépcsősor, ami több helyen is elkanyarodva, kettéválva vezetett a különböző, immár zárt falakkal, üvegablakokkal és toronyszobákhoz juttató csigalépcsőkkel rendelkező emeletekhez.

Míg anyja éppen a saját és az hercegnő csomagjait vitette fel a szobákba, Cassy végig járatta tekintetét a termen. A természethez ragaszkodó tündék otthona tényleg káprázatos volt, ezt be kellett vallania magának. Legalább szép helyre leszek bezárva. A hercegnő pillantásában erre egy pillanat erejéig dac jelent meg. Aztán ahogy az eső egyre erősödő hangja megcsapta fülét, szív dobogása kissé csendesedett. Egy lágy szellő cirógatta meg arcát. A lány behunyta a szemét és mélyet lélegzett. Hirtelen mintha Loki lágy érintését érezte volna a bőrén. Kipattantak szemei, de minden hiába, csak a képzelete játszott vele. Úgy is mindegy már! Inkább felejtsd el!- mondta magában. Mégis mi érteleme lenne újra és újra felszakítania a sebet? Mire jó az, ha nem képes beletörődni sorsába? Beletörődni. Ez a szó visszhangzott a fejében. Éppen ideje lenne már nem dacolnia mindennel. Elfogadnia valamit, ami ellen úgyse tehet semmit. Legyőzték, most nem ő nyert és ennek következtében fejet kell hajtania, meg kell végre adnia magát!

A hercegnő hirtelen a nyakához nyúlt és lágyan kihúzta ruhája alól nyakláncát. Kezébe vette és hosszasan nézte a sárkány medált. A zafír kövek most nem csillogtak olyan varázslatosan. Fényük, mint a lány akarat ereje, gyengülni látszott. Cassy pár percig csak állt tenyerében a medállal, majd lassan ajkait szomorú mosolyra húzta.

- Mi érteleme mindig csak harcolni? – súgta elhaló hangon. – Hisz, egy sárkány sem legyőzhetetlen!

Ahogy ezt kimondta, egy parányi könnycsepp jelent meg szeme sarkában, a kék íriszekben pedig megváltozott valami. Ugyanolyan gyönyörűen csillogtak, ám valami hiányzott belőlük. Ez pedig a dac volt. A helyét most más töltötte be, a megadás. Nem érdekelte már semmi. Kész, feladta, legyőzték! Életében először megadásra kényszerült. Végre sikerült beletörődnie valamibe.

A lány lelkét valami ismeretlen érzés töltötte be. A folytonos tűz helyett most bizonytalanságot érzett. Nem tudta, hogy mit tegyen, most először fordult elő vele, hogy tehetetlenséget érzett. Csak egyet tudott: már nem ő irányítja a sorsát.