Egy gimis napló -KEZDET

Furcsa Dolgok

  Nem tudom mi történik velem! Olyan... másnak érzem magam mostanában. Folyton andalogni akarok Árminnal, a brutál punkos ruháimra rá se birok nézni, nemhogy hordani. És a zenék, amiket játszom... azok is szokatlanok. Fogalmam sincs mit tegyek! Kezdek félni saját magamtól! Nagyon durva... csak hogy értsd Naplócskám, mondok egy példát az elmúlt egy hétből...

Szerda reggel van. Az ébresztőm még nem csörgött. Nagyokat pislogva konstatáltam, hogy én már úgy se fogok visszaaludni. Nyöszörögve a telefonom után kutattam, hogy legalább egy nyomorult időt tudjak. 5:16. Szép! Hétköznap még sosem keltem ilyenkor, nemhogy ébresztő nélkül! Felmentem a közösségi oldalaimra, hogy legalább elüssem az időmet valamivel. Nem telt el negyedóra sem, de már jelzett a messenger, hogy üzenetem jött. Mikor megláttam ki az rögtön mosoly görbült az arcomra.

Andy69: Jó reggelt hercegnőm! Hogyhogy ilyenkor fent vagy?

Avril<3: Neked is jó reggelt jó uram! Honnan tetszik tudni, hogy én fent vagyok és nem alszok?

Andy69: Onnan, hogy elérhető vagy drága!

Avril<3: Ja XD

Andy69: LOOOOOOL

               Jó, de most komolyan. Miért vagy fent fél 6kor?

Avril<3: Nemtom... Negyedórája kipattant a szemem és azóta nem bírok aludni.

Andy69: Az kellemes

                 De nem fogsz összeesni ma?

Avril<3: Miért, mi lesz ma???

Andy69: Iskola szívem! ISKOLAAA XD LOOOL

Avril<3: Jó sok energiád lehet, ha hajnali 5kor röhögcsélsz kiscsillag!

Andy69: Igaz bocsi <3 Hagylak pihengetni. Majd tali nálatok, csók!

Avril<3: XOXO<3

És ezek után már tényleg semmi kedvem sem volt visszaaludni. Fölpattantam és kinyitottam a szekrényem. Kiválasztottam egy farmert és egy idézetes pólót, majd egyenest a konyhába mentem. Mikor már mindennel készen voltam, akkor már a nap is fölkelt, vele együtt anya és Feri is. Nem is csodálkoztam, amikor meglátták, hogy mindennel elkészültem és emellett még reggelit is csináltam nekin. Ez az egész engem is meglepett, de ekkor még nem annyira foglalkoztam vele. Na mindegy. Mivel jó egy órával elkészültem és nem volt mit tenni, leültem az ágyamra és a youtube-on új számok után kutattam. Letöltöttem 3 Asking Alexandria, 5 Bring Me The Horizon és 2 Sleeping With Sirens számot, mikor találtam egyet, ami (úgymond) megváltoztatta az életemet. Nickelback- When We Stand Together. Én eleve szeretem ezt a bandát, mert nagyon jó számaik vannak (Photograph♡), de ez... amikor meghallom a dallamát, a szöveget... a lelkemig hatol és átjárja az egész testemen, utána a szívemben ér véget az érzés és ott is marad. Aznap reggel vagy egy milliószor lejátszottam, miközben a sírógörcs kerülgetett. Na jó, most már hót biztos, hogy beteg vagyok! Csak nem tudom milyen!

  A télikabátomon feljebb húztam a cipzárt, mikor az ajtón kilépve megéreztem a csípős novemberi időt és szorosabban bújtam Árminhoz, mint valaha.
- Szia! Mi van veled te lány? - kérdezte ellenállhatatlanul cuki mosollyal és enyhe aggodalommal a hangján.
- Semmi, csak fáztam és nagyon hiányoztál már! - feleltem, majd jobban belefúrtam az arcomat a mellkasába és mélyen beszívtam az illatát, amitől egy pillanatra azt éreztem, hogy menten elájulok.
- Az elég furcsa, tekintve azt, hogy kb. 10 órája láttuk egymást utoljára. - kuncogott, én meg kérdőn ránéztem. - Jó, bocsi, tényleg hosszú idő! Te is hiányoztál!
Én abban a percben csak egy dologra tudtam koncentrálni. Ránk. Nem tudom mennyi idő telt el, de életem legjobb és legcukibb néhány perce volt, meg abban a pillanatban még a legjobb nap is, de akkor még nem tudtam, hogy mi fog rám várni a nap végén.

A suliban letáboroztam az aula fűtőteste mellé és vártam, hogy mindenhol jól átmelegedjek, de akkor drága barátnőm is odatévedt.
- Na, hoztál? - ugrándozott. tulajdonképpen nem tudtam miért, de betudtam annak, hogy ő így próbál felmelegedni.
- Öhm... mit is? - értetlenkedtem.
- Hát gyertyát! Tudod! Koszorúzás! Ugye nem felejtetted el, hogy ma emlékezünk meg az iskola alapítójáról, egyben volt igazgatójáról? - Felelte aggódva.
- Ó, HOGY AZ A...! - döbbentem rá és egy hatalmasat csaptam a homlokomra. Baszki! Hogy tudott kimenni a fejemből!? Pedig még az eszemben is volt pár nagyja! Na jó, most már tényleg valami nagy bajom van! Sosem felejtek el semmit!
- Jézusom! Lili, ne haragudj, de nem tudom hogyan, de elfelejtettem. Bakker!
- Ne aggódj! Szerencsére Ádám hozott vagy egy tucattal, mert volt egy olyan megérzése, hogy elfelejted.
- Mi? Honnan?
- Hát... mi észrevettük, hogy az utóbbi időben nem a földön jársz és ezért felhívtuk Janót, hogy megmondja, hogy mi van ilyenkor, mert hát téged jól ismer meg minden és ő azt mondta, hogy ez nálad normális ilyenkor, úgyhogy legyünk türelmesek és szokásod elfelejteni dolgokat ilyenkor.
- Oh... - döbbentem le. Nem tudtam, hogy ez nálam szokás, úgyhogy kellőképpen ledöbbentem. - Na mindegy, a lényeg, hogy van gyertya!
- Jaja, gyere adok neked egyet!
- Rendben. Amúgy hova is megyünk, mert nem emlékszem?
- A közeli temetőbe, pár utcával lejjebb. - felelte, mire bennem megállt az ütő.
- MI!? É-é-és azon belül hova?
- 12-es parcella, 'asszem. Nem tudom, ez az a szó-e egyeltalán!
- Nem, jól mondtad... - sóhajtottam, mert tudtam az hol van. Tulajdonképpen jól ismertem. Túlságosan is. - Lili, én... nem hiszem, hogy megyek.
- Miért?
- Nem merek. Megpróbálok beszélni az ofővel.
- Jó, de akkor sem értem. Miért?
- Majd elmondom. - vágtam rá és elsiettem. Alig pár percem volt, hogy megtaláljam, mert utána már késő és én nem... egyszerűen nem mehettem! Már az idegesség határán voltam, mikor az évfolyam társaim között megpillantottam.
- TANÁRNŐ! - kiáltottam teli torokból.
- Jó reggelt Bettina! Mi az? Ziháltnak tűnsz!
- Beszélnem kell magával! Nem mehetek ma a koszorúzásra!
- Rendben, de van igazolásod?
- Öhm... nincsem.
- Ne haragudj, ez egy iskolai esemény, amin meg kell jelenni mindenkinek, főleg egy gólyának. Ha nincs igazolás, akkor nem tehetek semmit. Ne haragudj! - felelte és abban a pillanatban éreztem, hogy a vér kifut a testemből. Szerintem fal fehér is voltam.
- Oké... rendben... - törődtem bele. Már most is gyomoridegem van tőle, ahogy írom ezt, pedig ennek már 2 napja! Ah... folytassuk.

Teljesen csöndben kullogtam Ármin mellett, aki volt olyan aranyos, hogy próbált felvidítani, de mivel nem tudtam a valódi okát annak, hogy miért vagyok ilyen, nem sokat tudott segíteni. A temető kapuján belépve elfogott egy nagyon szar érzés, amit már évek óta nem tapasztaltam. Az alapító sírjánál állva elengedtem Ármin kezét és körbe néztem. Tudtam hol vagyok és azt is tudtam milyen közel vagyok hozzá. Az egyik 11.-es srác pont akkor kezdte a megemlékező szövegét mikor én szépen lassan távolodni kezdtem a többiektől. Senki nem vett észre, hogy elmentem onnan, így halál nyugisan elindultam az egyik irányba. Átléptem pár sírt, egy-két eltévedt koszorút és éreztem a talpam alatt csörgő faleveleket és reccsenő faleveleket, majd megálltam egynél. Egy földből kiemelkedő kő elött, amin egy szöveg állt. Ahogy végigolvastam, azonnal könnyek szöktek a szemembe: Kerekes János. Belenyúltam a kabátom zsebébe és előhúztam egy öngyújtót és az iskolában kapott mécsest, amit a drága igazgató sírjára kellett volna tennem. Nem bírtam volna azt, hogy egy idegen sírjára tegyek egy mécsest és kötelezően emlékezzek rá, mikor egy kibaszott emlékem sincsen a tagról, miközben pár sírral arrébb meg a számomra legfontosabb ember fekszik, akinek élnie kéne és mellettem állnia, hogy ne legyen minden érzelmi kirohanásom oka az, hogy soha többé nem láthatom őt. Ekkor a semmiből hangokat hallottam, amire rémülten odakaptam a fejem.
- Jézusom! - rémültem meg.
- Héka, egy temetőben vagy! - csitított Ármin - Ez a kijelentés egy anyázással is felér itt!
- Bocsi! - vihogtam szipogva.
- Figyelj már, kezdesz megrémiszteni! Miért állsz itt en... - és ekkor olvasta le a szöveget. - Oh... ellógtál, hogy idejöhess apádhoz? - nézett mélyen a szemembe. Bólogattam, majd szép lassan a begyült könnyeim útjukra indultak. Ármin egy pillanat alatt a karjába zárt és hagyta, hogy az elmúlt majdnem 3 év kijöjjön belőlem. Sosem tudtam megosztani a bánatomat senkivel, még az általános iskolai barátnőimmel sem, mert senki nem tudta, min megyek keresztül épp. Apa halála óta csak sodródtam az árral és hagytam, hogy a sebeim magától begyógyuljanak, de mit ahogy az igazi, a lelki sem fogy egyik pillanatról a másikra begyógyulni, csak ha foglalkozunk vele. Ehhez viszont kellett valaki, aki megért, vagy csak tudta mi bajom van, és ez a valaki hosszú évek után Ármin. Nem tudom honnan, de valahonnan tudja ő is ezt az egészet, hogy mi hogyan zajlik le belül ilyenkor. Rejtély számomra ez még mindig...

(Folyt. köv.)