HELLO, MY FRIEND!

°35; Ismerős Hely°

A nyomozók meredtek bámultak engem. Kellemetlenül éreztem magam, legszívesebben ott helyben elbőgtem volna magam, hogy kiadjam magamból a stresszt, ám ezt nem engedtem testemnek, üres tekintettel néztem a nyomozókat.
- Jól van, vigyétek Arkhamba! - kiáltott ki a rendőröknek Harvey.
- Ne, Harvey! Lehet tud valamit. - tiltakozott Gordon nyomozó, de szavait semmibe vették, mintha meg sem hallották volna. Elhatároztam, hogy egy nap majd sikerült Gotham városát sötétbe borítani, és az első ember, akit megölök James Gordon lesz. Tudtam, ha eljut Jeromehoz a hír, miszerint Arkhamban vagyok, eljön értem, addig pedig ki kell bírnom valahogy. Bevittek egy rendőr kocsiba, majd elvittek Arkhamhoz. Bevonszoltak a folyosókon, egyenesen a szobákhoz. Még mindig a rongyos rab ruhám virított rajtam, így nem is kellett újat kérni, csak ültem a cellámban. Úgy éreztem össze fogok omlani, nem fogom bírni ezen a helyen sokáig. Életem legmélyebb pontjai azok voltak. Mikor az Arkhami elmegyógyintézet falai közt rohadtam. Az idő olyan volt, mintha egszeriben megállt volna. Egy kis ablak nyújtott csak fényt felém, a mellettem lévő emberek ütögették a falat, sokan már évek óta ott voltak, nem bírták már ezt az életet. Mikor az emberek elmennek az épület előtt, azt hiszik minden rendben van, az egészségügyi viszonyok, normális, ehető étel, szabad foglalkozások, ám ez cseppet sem volt így. Megint ott voltam. Már másodjára. Az egyetlen elfoglaltságom az volt, hogy merengtem, bandukoltam gondolataim ezreiben. A társalgóhoz vezettek, előtörtek bennem a régi gondolatok, mikor még a vöröske után barangoltam az új környékeken. Ám most nem volt Ő. Egy barát sem. Viszont volt volt kettő arc, aki rettenetesen ismerős volt nekem. Hamar beugrott, a két srác, akit láttam nem más volt, mint akiket összeugrasztottam a menekülésünk érdekében. Szigorú pillantást vetettek felém, majd a kigyúrtabb férfi közeledni kezdett felém. Ijedten lépkedtem hátra, de hamar neki koccant a penészes falnak hátam, nem volt menekülő utam.
- Te vagy az a fruska, aki miatt verekedtünk, hogy meglóghassatok. - tűrte fel pólója ujját, majd egy erőteljes ütést mért arcom felé. Riadtan az fejemhez kaptam fejemet, az őrök pedig siettek is be. Egy utolsót még bele rúgott hasamba, majd összerogytam a földön. A vér keserű íze gyülemlett fel számban, majd mikor már nem fért több, kifolyt ajkaim közül. Az emberek jó ízűen nevettek szenvedésemen, immáron már könnyeim is folyni kezdtek. A férfi sikeresen eltalálta a még be nem gyógyult sebemet hasamon, ami még egy szúró fájdalmat idézett elő. Úgy éreztem jobb lenne nekem, ha meghalok. Ha csak meghalnék a földön. Úgysem sírt volna senki utánam.