Amit a szemeid meséltek

2.fejezet: A kezed

Már lassan másfél hónapja járok Danielhez, és ami azt illeti, elég sokat haladtunk.

Olyan három hét alatt sikerült elérnem, hogy már felém fordítsa a fejét, bár még akkor nem nézett rám, majd kicsivel több mint egy hónap után már néha-néha rám pillantott, most pedig... Már végig ameddig itt vagyok engem néz. Pár napja pedig elkezdett nagyon minimálisan mozgolódni is mialatt néz, hogy elhelyezkedjen.

Szóval igen. Kifejezetten büszke vagyok magamra, mert rajtam kívül bárki megy be hozzá, mindig elfordítva tartja a fejét, és nem mozdul.

Nekem már ennyi kis siker is rengeteget jelent.

Az hogy rám néz azt jelenti hogy érdekli hogy mit mondok vagy hogy bízik bennem, nem...?

Valószínűleg igen...

Azonban hiába érek el nála ekkora "nagy" sikereket... Nekem egy hatalmas célom lenne még, mégpedig az, hogy rá tudjam venni arra hogy egyen vagy igyon.

Azt mondták, hogy még mióta itt vagyok is csak összesen kétszer evett, és inni is csak akkor, amikor már az eszméletvesztés szélén állt.

Bizonyára még többet fogyott mióta itt van. Még én is látom rajta hogy most már nem csak a bordái látszanak a hálóingén át, hanem még az is ahogy a hasa helyén besüllyed az anyag... pedig mikor még először megláttam csak a bordái látszottak ki elég durván.

Mikor megkérdeztem az ápolókat az evésről, még külön hozzátették, hogy amikor infúzióra akarták kötni vagy injekciós tűvel akarták neki beadni a gyógyszereit, teljesen megőrült. Nekiállt reszketni, zokogni, rúgkapálni, rángatózni, meg ki akart szabadulni, amikor meg lefogták ordítozni meg sikoltozni kezdett hogy hagyják abba... Pedig ekkor még csak meglátta a tűt. Majd amikor már lefogták és elkezdték beleszúrni egész egyszerűen kirántotta a karját... Hiába húzta így végig benne a tűt, ő annyira nem akarta, hogy még inkább nagyobb fájdalmat okozott magának, minthogy elviselje.

Elvileg ezután az eset után még órákon át zokogott meg pánikrohamai voltak ahogyan látták, de ennek ellenére sem engedte hogy akár egy ujjal is hozzáérjenek. Még egyébként egyetlen ápolónak sem engedte hogy hozzáérjen. Mindig amikor valamelyik megtette a tűhöz hasonlóan reagált.

Éppen ezért nem is próbálkoztam még egyszer sem azzal hogy nemhogy hozzáérjek, hanem hogy egyáltalán az ágyára vagy mellé tegyem a kezemet. Valószínűleg arra is ugyanolyan hévvel reagálna mint az érintésre.

Jelenleg épp a buszon ülve tartok Danielhez, és összeszedem a mai napi gondolataimat, meg hogy miket fogok mesélni neki. Ehhez mellesleg fél órányi buszozás teljesen megfelelő naponta.

Igazából eleinte elég fura meg kicsit nyomasztó volt, de aztán rájöttem hogy ha boldogan, nyugodtan meg összeszedetten megyek oda akkor egy kicsit fel tudom dobni a légkört. Már még az sem zavar hogy soha nem válaszol. Igazából már megszoktam, és ami azt illeti nagyon jól esik minden nap kibeszélni valakinek mindent ami a fejemben van anélkül, hogy attól kéne félnem hogy mindenkinek szétkürtöli.

Ez az amit mindenféleképp meg akarok neki valahogy hálálni azzal hogy segítek neki felépülni... Meg hát, ami azt illeti nagyon rossz érzés még mindig, hogy úgy próbálok tapogatózni hogy hogy tudnék segíteni rajta, hogy fogalmam sincs mi járhat a fejében vagy mit érezhet, és... még mindig nem néztem utána annak hogy van-en fent valahol videó róla... Még Facebookon is meg akartam nézni, de nem vitt rá a lélek... A videóktól félek, hogy olyat látok ami nagyon megráz, a Facebook pedig... ha találok olyan profilt ami az övé, és ott valami olyat találok amin igazán boldog és normál testsúlya van, meg szép élete van... Az is egészen biztos hogy nagyon megrázna hogy így tönkretették az életét.