Tótágas

A szomorú ember

A lány csak sírt. Megállás nélkül, vigasztalhatatlanul. Élete szerelme holtan feküdt a lábai előtt. Térdre rogyott, majd rázni kezdte halott párját és a nevén szólítgatta. Mit sem törődött a fiú nyakán éktelenkedő, mély vágással, ami tulajdonképpen majdnem lefejezte őt. Pár lépéssel állt odébb a gyilkos. Egy talpig feketébe burkolózott valaki egy fehér porcelán maszkkal az arcán. A maszk egy szomorú arcot ábrázolt. A szemeknél látszott a mögötte megbújó valaki öreg, fáradt, szomorú, vizenyős szeme. A lány először a gyilkosra, majd az égre tekintett. széttárta karjait és elkiabálta magát.

- Tessék csak!

A maszkos figura zavartan, de odalépett a lányhoz és remegő kézzel ugyan, de egy határozott suhintással elmetszette a lány nyakát. Az egész utcát beterítette a vér. A gyilkos halkan, nyöszörögve sírni kezdett, majd leemelte arcáról a porcelán maszkot és a földhöz vágta. Az porrá tört. A férfi egy darabig figyelte a két holtestet és a lány nyakából már csak lassan csordogáló vért, majd kezeit az arca elé kapta és sírva elrohant. Rohant egészen az utca végéig, ahol betért egy romos viskóba. Legugolt a sarokba, megvágta az ujját a gyilkos késsel, ami ragadt a lány és a fiú vérétől, majd két újabb strigulát húzott a falon lévő tíz vonalka mellé. Ezután felállt, kinyitott egy szekrényt és kivett egy másik porcelán maszkot. Ez is szomorú arcot mintázott.