Take me to church (puf)

Take Me To Church

Nemecsek Ernő hunyorogva nyitotta ki a szemét, mert érezte, hogy üres mellette az ágy. 
Rossz, felületes alvó volt mindig, csak akkor volt nyugodt az álma, amikor Boka János egyenletes lélegzetvételét hallgatta maga mellett a sötétben, mélyeket sóhajtott az ő szuszogásának ütemére, belesimult a testének hajlásába, és akkor jött a békés álom a szemére.
Boka ezzel szemben köszöni szépen, kiváló alvó volt, ennek köszönhetően legkésőbb reggel hétkor már kivetette magából az ágy még vasárnap is, és Ernő mindig arra ébredt, hogy a fiú zuhanyzik, és ha Boka zuhanyzott, énekeltek a csövek, és muzsikált a vízsugár, ezek után pedig megcsiklandozta az orrát a kávé édeskés illata, és ez annyira gyönyörű volt, annyira elmondhatatlan, hogy akkor úgy... boldognak érezte magát. 
Most azonban nem énekeltek a csövek, és a kávé illata sem terjengett a levegőben. Csend volt a kis lakásban, és ez annyira szokatlan volt, hogy a kis szőke rémülten ült fel az ágyon, és dobta le magáról a takarót, hogy megkeresse a másik fiút. 
Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy Nemecsek Ernőt már senki nem nevezte volna kis szőkének többé, ahogy ott ült félmeztelen az ágyon. Húszas éveire megnőtt, megvállasodott, és bár nem lett egy tagbaszakadt figura, szép rajzolatú izmai, és karcsú, hajlékony teste már csak nyomokban emlékeztetett a vézna kisfiúra, aki volt egykor. 
Megreccsent a parketta, ahogy talpra szökkent, és Boka keresésére indult, friss, csípős légfuvallatot érzett, fázósan fonta keresztbe a karját, és befordult a nappaliba, talán Boka futni ment, és nyitva hagyta az ablakot. 
Azonban a nappali ajtajában megtorpant. 
János a nyitott ablak párkányán ült, kezében bögre, és elgondolkodva figyelte, ahogy ébred a város. 
Ernő megkapaszkodott az ajtófélfában, mert a látványtól megremegett a térde, újra tizennégy éves kiskamasszá lett, aki ájult rajongással nézi a nagyfiút, a nagy Bokát, és soha nem a népszerűségét csodálta benne, hanem azt a nyugodt komolyságot, ami minden ízében a többi fiú fölé emelte. 
Most is látta benne a szigorú kis hadvezért, ahogy tekintete a távolba fürkész, profilja szabályos volt, előkelő, mintha márványból faragták volna, ingjének gallérja összevissza hajlott szép ívű nyakára, sötét hajának tincsei pedig párnakócosan lógtak a homlokába, ami még nyirkos volt a reggeli zuhanytól, és a felkelő nap sugara glóriát rajzolt az arca köré.
- János. - szakadt ki egy nagyon halk kis sóhaj a szőke fiú ajkán, úgy hangzott, mint egy imádság, és belevájta a körmét az ajtófélfába. János megrezzent, felkapta a fejét, majd, mikor meglátta Ernőt, szigorú ráncba szaladt a szemöldöke. 
- Hová gondolsz? Most azonnal vegyél fel valamit, még megfázol. - azonban nem várta meg, hogy a fiú magától mozduljon, leszökkent az ablakból, felkapott egy pokrócot a fotelból, és Ernő vállára borította. - Április van, hűvös a reggel, te meg most voltál beteg. - dorgálta szelíd zsörtölődéssel, majd futó csókot lehelt a sima homlokra. - mióta ácsorogsz itt? Miért nem alszol még? 
- Nem tudtam - rebegte a szőke - Felébredtem, mert nem tudtam, hova tűntél. Aztán megláttalak, és csak néztelek. Olyan... Szép voltál, ahogy ott ültél a... napfelkeltében.
Boka elmosolyodott, és megcsóválta a fejét. Ernő volt az, akiben gyakrabban szót kért a vajúdó vallomás, akinek a lelke folyton ott remegett a nyelve hegyén, de sosem volt elég magabiztos hozzá, hogy méltón szavakba tudná-e önteni, amit érez. 
Boka meg úgy érezte, ő nem méltó hozzá, hogy ez a szépséges, óriás lélek éppen őt válassza arra, hogy mellette legyen.
- Na gyere ide. - húzta magához, és visszaült vele a párkányra, szorosra húzta a fiú mellén a kockás pokrócot, még túlságosan élénken élt benne Ernő majdnem végzetes kimenetelű tüdőgyulladása, ami csak a csodán múlott, hogy nem végződött tragédiával. 
Azóta Boka folyton figyelt. Figyelte Ernő lélegzetvételét, mikor magához ölelte, számolta a szívverését, néha megfogta a kezét csak azért, hogy ellenőrizze a szőke pulzusát. Minden idegszálával Ernőre koncentrált, és legnagyobb félelme volt, hogy az a gyilkos tavasz megismétlődik. 
De most nem volt semmi baj. Ült a párkányon, fél lába felhúzva, másik a földön támasztotta kettejük súlyát, Ernő pedig az ölében, vastag, kockás pokrócba bugyolálva, kényelmesen belefészkelődve az ő testének hajlásába. 
- Tessék - adta hirtelen a szöszke kezébe a bögrét - Igyál, még meleg. - Ernő beleszimatolt. 
- Mentatea. - állapította meg, majd két kézbe fogta a bögrét, érezve a porcelán falán a tea melegét, és belekortyolt. 
- Jól aludtál? - kérdezte János, orrát belefúrva a kócos, aranyszőke tarkóba. 
- Jól bizony, amíg el nem mentél mellőlem. - mosolygott rá Ernő, és Boka elnézte őt, villámkék szemét, a hófehér bőrt, a lehelethalvány szeplőket az orra körül, amit csak ő, Boka János ismert, mert annyira közelről kellett nézni, hogy valaki észrevegye, rajzos ívű ajkának lazacrózsaszín domborulatát, ami akácmézű csókot juttatott az ember eszébe. - Miért nézel így, János? 
- Azért, mert nem hiszem el, hogy ilyen szerencsés vagyok, hogy itt vagy velem. - Nemecsekben megakadt a levegő, ez viszonylag ritka volt, Bokát érzelmes hangulatában elcsípni, nem akarta semmivel megtörni a pillanatot. 
Nem szólt hát semmit, viszont arccsontján finom rózsaszín pír jelent meg. 
Boka nem folytatta a mondatot. Nem folytatta, hogy szerencsés, mert majdnem elvesztette örökre, nem folytatta, hogy ha Ernőt elvitte volna az a betegség azon a tavaszon, akkor ő neki sem lett volna maradása ezen a világon. 
- Gyönyörű vagy. - halkan szólalt meg, talán csak suttogta Ernő fülébe, akinek édes borzongás futott végig a testén a fiú szavaitól, úgy érezte, cseppfolyóssá válnak a csontjai, és beleolvad Boka ölelésébe. 
- Régen már álmodtam ilyet. - vallotta be, míg kezét a bögrén melengette. - Kisfiúként. Hogy ilyen közel lehetek Hozzád, és hallhatom, ahogy ver a szíved. 
Boka megremegett. Lassan cirógatta Nemecsek vállát, ujjaival olyan vallomásokat karcolva a fiú bőrére, amiket nem tudott volna szavakba önteni sohasem. Előrehajolt, hogy belenézhessen a tavaszkék szempárba, és látta benne, amit mindig is: az őszinte rajongást, és az izzó szerelmet. 
Ernő nagyot nyelt. 
- Meg... megcsókolnál? - remegett a hangja, és összeszorult a torka, de Boka csak elmosolyodott, és akkor már csak egy kis fél fordulat kellett, hogy találkozzon az ajkuk halk kis csókban. - Boka... 
- Igen? 
- Szeretsz? - tudta ő nagyon jól, de ez olyan reggel volt, ahol jól esett hallani újra, és újra. 
- Nemecsek. - felelte János, válaszul a gyerekesen zavarban lévő "Boka" megszólításra - Te vagy a mindenem. Te... sírsz?
- Csak olyan boldog vagyok. - sietett a válasszal a szőke, és arra gondolt, Boka ezt honnan is tudhatná, hiszen ő olyan de olyan ritkán sír - Fogalmad sincs, hogy én...
- De van. - vágott közbe Boka - Mert én is. - lassan kivette a fiú kezéből a bögrét, letette a párkányra, aztán áhítattal megcsókolta újra.
Hirtelen mozdulattal fölnyalábolta az egész Nemecsek Ernőt, a pokróc lecsúszott a válláról, és lehullott a földre, de egyikük sem bánta, határozott léptekkel vitte, vitte vissza a hálószobába, és borult vele az ágyra. Szomjasan csókolta, ölelte, ujjai remegve cirógatták sima bőrét, és érezte, hogy Ernő keze a gombjain babrál. 
- Szeretlek. - suttogta János a szőkének. 
- Ugye... nem sírsz...? 
- Csak olyan boldog vagyok.