Eső (puf)

Eső

A fiú gyűlölködve nézi Áts Feri csodálattal teli tekintetét, amivel a karcsú szőke fiúcskát mustrálgatja. A fiú remeg a felindultságtól, kék szeme izzik, ahogy Ferihez beszél, ökölbe szorított kezén kidagadnak az erek, és nem fogadja el Feri felé nyújtott kezét, amivel maguk közé invitálja.
A nagyobbik Pásztor fiú összeszorítja a fogát, és alig bírja tűrtőztetni magát, hogy derékon ne kapja a kis szőkét, és törje össze, szaggassa el, marcangolja széjjel. Érzi benne az erkölcsi nagyságot, feje körül szinte dicsfény, és csak még gyarlóbbnak, még bűnösebbnek érzi magát.
Amikor Feri végül engedélyt ad a fürdetésre, őrjöngő dühvel ragadja meg a szép szőke fiút, úgy szorítja a karját, hogy elfehérednek az izületei, és elégedetten hallgatja a fájdalmas nyöszörgését, miközben még nagyobb dühre sarkallja, hogy Feri tekintetét nem érzi a hátában, és ha ott nem érzi, tudja, hogy az idegen fiút tartja figyelemmel. Őrült haraggal rámolja bele öccsével a szöszkét a vízbe, idegesen, szárazon röhög, örömtelenül és csikorgón, és kíméletlenül visszataszítja bakancsával a fiút, mikor megpróbál kimászni. Fáj a feje, a zsebét égeti a sráctól zsákmányolt üveggolyó, de a világért sem adná jelét a gyengülésének.
- Jó volt Nemecsek? - kérdezi a pálutcai, az áruló, akit Feri úgymond ideiglenesen a bizalmába fogadott, és ez volt az első tette, amiben nyíltan megtagadta a Pásztor fiú tanácsát. És ez mocskosul fájt.
- Igen, jó volt. - a kis szőke hangja vacogva remeg, görnyed, mert fázik, de mégis valami leírhatatlan tartás van benne, ami elnémítja a vihogókat, a nagy Áts Ferenc pedig még nagyobb csodálattal nyitja tágra a szemét- Jobb volt mint ott állni, és kinevetni engem... -szelid-kék szeme most villámokat szór, ahogy Gerébre néz, abban bennakad a szó. - Inkább százszor megfürdöm, mint, hogy összeszűrjem a levet a barátaim ellenségével. - a félénk kis hang most mennydörög, mint az istenítélet. - Az én ingem megszárad.. De a szégyen olyan folt, ami nem jön ki a bőröd alól soha többé.
Majd az eső, gondolja kalapáló szívvel a Pásztor fiú, majd az eső jön. Majd az eső jön, az a gyógyír egyedül erre a bűntudatra. Nem tudja jól a szőke. Jön majd a hatalmas vihar, a tomboló eső, és az kimossa a szégyent mindenhonnan.
Ferinek könnyezik a szeme, de fejtartása büszke, és a hangja szigorú, ahogy a kis Nemecsek elhagyja a Füvészkertet, a két Pásztor fiút pedig beparancsolja a vízbe.
A Pásztor könyörögve néz rá, mokány arca csupa kétségbeesés, fújtat, és idegesen ide-oda rebben a tekintete, de Feri hajthatatlan.
Az öccsével együtt konok némaságban merül nyakig a hűvös vízbe.
Szakad az eső, és a nagyPásztor lehunyt szemmel áll az ég alatt, tarkójára teszi a kezét, és hagyja, hogy az arcát verjék a cseppek, úgyis csuromvizes a fürdéstől. Az öccse már elment. Mindenki elment, tulajdonképpen.
- Mindig is csodálkoztam, hogy mi ez a vallási fanatizmusod az esővel. - ez Feri hangja, a fiú meg sem rezdül, várta, minden porcikája számított rá. Feri hangtalanul közelít a nedves füvön, lélegzetét már ott érzi a nyakán. Megborzong.
De nem fordul hátra.
- Semmi különös. - szűri a fogai között, mert még mindig nem bírta kiverni a fejéből Feri csodálattal teli pillantását, amivel a gyönyörű Nemecseket nézte. Nem akar rákérdezni. Nem fog rákérdezni.
Feri keze a Pásztorfiú vállára csúszik, és lehámozza róla a vörös inget.
A fiú magas, vállas, és izmos, bőre sötét, itt-ott egy sebhely, tizenhétéves létére ez már egy felnőtt teste, vállán kirajzolódik a férfierő. Nem szólal meg, míg Feri lassú, látszólag véletlenszerűen odavetett mozdulatokkal kivetkőzteti vizes ruhájából, míg ott nem áll előtte csupaszon, ahogy a világra jött.
Feri ráérősen körüljárja, úgy mustrálja, mintha valami török nagyúr lenne a rabszolga piacon.
A Pásztorfiú arca meg sem rezdül, közömbösen tűri saját meztelenségét. Már régen nincsen szégyenérzete. Főleg nem Feri előtt.
- Aljas dolgot csináltatok. - mondja Feri megrovóan, a fiú pedig hipnotizálva bólint. - Nem tudom, elég büntetés volt-e nektek ez a fürdés.
- Nem volt az. - mondja kurtán a fiú, és szinte szomjazza a korholást, senki mástól, csakis Feritől tűri el, de tőle kell, mint a falat kenyér, kell, hogy helyére billentse a világot.
- Hát mit csináljak most veled? - kérdezi Feri, szép metszésű arcán fölényes félmosoly, és a fiú ordítani szeretne, hogy "láttam, láttam, ahogy Nemecsekre néztél, hát mi van abban a szőke kis ficsúrban, ami bennem nem, mondd, hogy ugyanígy törjek be a grundra, mondd, hogy így álljak a Pál utcaiak elé, és megteszem, csak ne nézz így
többet rá, mert ezt a nézést ismerem, ezt a nézést akartam tőled mindig, és te most..." de nem szólal meg. Csak engedelmesen letérdel Feri elé.