Vérszívó a suliban

23.rész "Éjjeli út"

Nem terveztem kiöltözni vagy ilyesmi. Felkaptam egy hosszabb fekete belebújós felsőt mellé egy bemelegítő nadrágot és kiléptem a szobámból.
A szüleim szerencsére már rég aludtak, de azért óvatosan és halkan közlekedtem. Elérkeztem a bejárati ajtóhoz azonban megálltam előtte.
Egyszerűen semmi ötletem sincs mit mondhatnék Dante-nak. Általában előre tervezem a dolgokat most viszont...Miután kellőképpen összeszedtem magamat kinyitottam az ajtót és kiléptem az éjszaka sötétjébe. 

Egy közeli lámpapóznánál várt rám. Nekidőlt és hosszasan beleszívott a cigijébe majd kifújta. 
Mikor meglátott elnyomta és felém vette az irányt.

- Szia.-üdvözölt lágy hangon.

- Hello.-hadartam el gyorsan.

- Nem mehetnénk egy kicsit kellemesebb helyre? Mármint érted...nem a nyílt utcán szeretnék beszélgetni.-nézett félre.

-Hát öhm, oké azt hiszem...de ne menjünk messzire.

Felvetette, hogy a közelben van egy park ahol esetleg leülhetnénk megbeszélni a dolgokat.
Csendben követtem a fiút miközben agyaltam. A gondolataim csak úgy cikáztak a fejemben.
"Mi van ha megöl és elássa a hullámat?" Saját magamat paráztattam be jóformán és egyre idegesebb vagyok.
Időközben egymás mellé kerültünk és úgy sétáltunk tovább csendben. Borzasztó ez a tehetetlenség, ez a csend és...
Amikor megérkeztünk a park bejáratához Dante felsóhajtott és tovább ment. Kicsit gyorsabban kezdtem sétálni mivel nem tudok lépést tartani a fiúval.

- Itt jó lesz, azt hiszem.-ült le az egyik pad háttámlájára.

- Dante izé...-ültem le zavartan.

- Nyugi, nem teszek semmi rosszat. Legalábbis nem terveztem.-vett elő ismét egy szálat. Nem bánod?-nézett rám.

- Nem igazán kedvelem...-válaszoltam miközben lassan arrébb húzódtam.

- Értem...figyelj szeretnék bocsánatot kérni.-ült le közvetlen mellém.

- M-Miért is?-erőltettem egy mosolyt az arcomra.

- Ami a gyengélkedőben történt...-a szívem kihagyott egy ütemet.- Rosszul kezeltem ezt a helyzetet, kérlek ne haragudj.-fejezte be gyorsan.

- Nem haragszok csak, hogy is mondjam...megleptél.-simítottam hátra a hajamat.

- Értem, örülök. Tudod amit mondtam azt komolyan gondoltam.-fordult felém.

- Mármint?-néztem fel a fiúra.

- Régebben nem tudtam megfogalmazni ezt az egészet. Sőt lehet még most se menne de... szeretnélek magam mellett tudni és megvédeni téged.-fogta meg a kezemet.

- Miről beszélsz? Elvégre barátok vagyunk nem?-mosolyodtam el zavartan.

- "Barátok"...pont ez az...-itt nem hallottam mint mondott pontosan.

- Nem hallottam, túl halk voltál.-hajoltam a fiúhoz hátha megismétli viszont nem tette.

Helyette közel húzott magához és szorosan megölelt. Ezúttal sokkal lágyabban ölelt és...őszintén valamit megmozgatott bennem.

- Dante, mi történt anno? Miért mentetek el? Mi miatt változtál meg ennyire?-tettem fel az eddig mélyen magamba fojtott kérdéseket.

- Ez komplikált...ígérem idővel mindent elmondok.- Most viszont nem bánod, ha így maradnánk egy kicsit?-szorította meg a derekam.

- Csak ne törd el a derekamat.-öleltem végül én is át a fiút.

Ismerős ez a helyzet...Brandon is hasonlót mondott nekem. Aztán kiderült, hogy vámpír és egyebek. Dante-nak is hasonló titka lehet? Ő is vámpír lenne? Tény, hogy nagy a testi ereje bár ez semmit se bizonyít. "Tipikus" vámpírnak sem mondanám...mármint nálam a "tipikus vámpír" az egyen értékű Brandonnal? Őszintén teljesen össze vagyok zavarodva. 
Ott van Brandon aki elméletileg kedvel engem és hát "járunk" vagy, hogy is fogalmazzak. Most viszont itt vagyok az éjszaka közepén Dante-val, egymás karjaiban.

- Minden rendben?-zökkentett ki a gondolatmenetemből az engem ölelő fiú.

- Persze...csak elgondolkoztam.-toltam el egy kicsit magamtól Dante-t.

- Biztos?-tette a kezét a homlokomra.

- Igen csak...-elhallgattam.

Dante némán ült velem szemben tovább. Ám az egyik pillanatban megragadta az államat és maga felé fordított. Ijedten kaptam magam elé és végül a fiú alkarjába kapaszkodtam meg. Nem szólal meg, csak engem néz. Feszült ez a légkör...és egyben ismerős.

- Hunyd le a szemedet.-törte meg végül a csendet.

- M-Miért?-értetlenkedtem.

- Csak bízz bennem.-mondta halkan.

Aggódok bevallom, szokás szerint paráztatom magamat. Ez így nagyon nem jó...de végül mégis becsuktam a szememet, de a kezeim még mindig a fiú alkarját fogták, hogy még véletlenül se tudjon itt hagyni.
De úgy tűnik nem is tervezett. Nem történik semmi. Az időérzékem egyáltalán nincs a helyén. Úgy érzem mint ha már egy órája így ülnék. Ő mégse tesz semmit és ez aggaszt...miért kellett becsuknom a szemem ha nem történik semmi...meguntam. Lassan elkezdtem kinyitni a szememet és Dante arca tárult a szemem elé. Közel van...nagyon közel.
Nem tudtam megszólalni se ugyanis a fiú lefoglalta a számat. Ismét megtörténik az ami a gyengélkedőben? De én ezt nem értem...és miért nem ellenkezek?Nem értem magam...olyan mintha egy szűz kis liba lennék aki azt várja mikor fektetik már végre meg. Nem, ez nem én vagyok..én nem... Hirtelen elvált az ajkunk egymástól és lesütöttem a fejemet.

- Mi a baj?-emelte fel a fejemet, hogy lássa az arcomat. Mikor felemelte megtorpant.

- Dante én... nem értem...-szuszogtam.

Vörös arccal, könnyek között, zihálva néztem az előttem ülő és engem ölelő fiúra. Ő csak szorosan magához ölelt és nyugtatni próbált.
Nem tehetem ezt...haza kell mennem.
Elfelejteni ami a gyengélkedőben történt...és ezt is... Mi ez az egész? Miért nem mond semmit?

"El kell felejtenem..."