A szenvedély viharában [ÁTÍRÁS ALATT]

2. rész - Kiszépül a kilátás vagy romlik?

Másnap reggel teljesen máshogy éreztem magam. Már nem az a általános, nyolcadikos tinédzser voltam, hanem egy középiskolás. De ezen kívül semmi nem változott. Attól, hogy egy szinten feljebb léptem, attól még maradtam ugyanaz a nyitott, alapvetően kedves lány.

Tegnapra visszatérve a szüleimnek néhol örömmel, néhol bosszankodva, néhol pedig reménykedve meséltem az új körülményekről. Rensont ismerik, elég közelről, ugyanis az apukám és Renson anyja szintén osztálytársak voltak kiskorukban. De ahogy mesélték, nem voltak a legjobb barátok, s amint ez látszik.. generációra ment tovább ez a kölcsönös érzés.

A reggeli rutint végrehajtva készülődtem a második napra. A hajamat két copfba fogtam össze alul, amit a előre tettem. Egy kék hajgumival fogtam össze, ami kiemeli a szintén kék szemeimet. A ruházatom egyszerű volt. Egy fehér blúzt vettem fel, aminek kissé sötétkékes gallérja volt. A gallér alá egy nyakkendős-masnis anyagot kötöttem, ami a kedvenc színemben pompázott, kékben.

A gimibe érve már kicsit tudatosabban néztem körül. Még mindig adódott egy pár ismeretlen felsőéves, de majd a hónapok elteltével biztos lesz alkalmunk megismerkedni a többi osztállyal. Most viszont, hogy tudom ki tartozik velem együtt a 9.b-be, rögtön őket kezdtem elkeresni.

Körültekintve keresgéltem ismerős arcokat, majd meg is találtam őket. Egy fa alatt található padon ült a fekete hajú nő, ő Aria, rá emlékszem a legjobban. Mellette ült Ben és Mark, előttük pedig Isa állt.

- Sziasztok - mentem oda hozzájuk, de a többsége rám pillantott, de visszaköszönni nem tudtak. Egyedül Isa volt olyan kedves, hogy egy Hellót dobott felém - Hogy vagytok? - erre már tényleg senki nem válaszolt. Akármilyen sablonos baráti kérdést tettem fel, senki nem hederített rám... már lassan kínosnak éreztem, hogy a fával próbálok ismerkedni, mikor becsengettek.

Beigyekeztünk a sárga falakból álló termünkbe. Én voltam leghátul, s arra kellett rájönnöm, hogy próbáltak lehagyni, mintha menekültek volna előlem.

A terembe beérve már a többség bent tartózkodott. Martin ahhoz képest, hogy velem kéne ülnie, avval a két lánnyal beszélgetett, kikkel tegnap távozott. De amint becsengettek, visszatért hozzám.

Első órán énekóra volt. Az enyhén borostás Gabriel tanár úr egy magnóval a kezében jött be.

- Jó reggelt - köszöntünk szinkronosan egymásnak, de természetesen mi felállva.

- A mai órán a bécsi klasszikusok műveit fogjuk meghallgatni - tette kezét a magnóra - Tudjátok kik a bécsi klasszikusok? Annyit segítek, hogy három van! - én kapásból feltettem a kezemet, miszerint jelentkezek, de az a szöszi csak úgy bekiabálta a választ.

- Händel, Mozart, Beethoven! - üvöltötte, nem törődve azzal, hogy vannak, kik jelentkeztek.

- Nagyon jó Pamela! De kérlek, legközelebb ne ordítsd be a választ, hanem várd meg, míg felszólítalak! - áhhá, ezek szerint Pamelának hívják.

- Rendben tanár úr! - válaszolta kecses hangon, majd rám nézve elmosolyodott.

Nagyszünetben egy félretett uzsonnát kaptam magamhoz, mikor két lány közelített felém.

- Szia. Blanca, ugye? - kérdezte mosolyogva Kathy, miközben mindkét oldalamon helyet foglaltak.

- Igen, ti pedig Kathy és Pamela.

- Én vagyok Pamela - emelte meg kezét a szöszi - mellesleg szépen énekeltél zenén.

- Hát, köszi? - nevettem el magam, mire ők ketten is.