Alhem földjén

1. fejezet - Marcolm

A lombok árnyéka nyújtott csupán menedéket a rettentő hőség elől. Marcolm hazafelé vágtatott a kíséretével együtt az erdőn át. Hiába indultak korán, alig tartottak az út felénél. Marcolm feszülten markolta a kantárszárat. Nem járt Alhemben már fél éve, így hiányzott neki az otthon, illetve minél tovább tartott az utazás, annál nagyobb volt az esélye annak, hogy valami baj történik. Legalább tízen őrizték az életét, akik bármelyik pillanatban meghaltak volna érte, de felfordult a gyomra, ha arra gondolt, hogy ez akár be is következhet.

Izzadt tenyerével még jobban rászorított a kantárszárra, majd egyre feszesebb tempót diktálva szinte megelőzte az elöl haladó őröket is. Csak arra tudott gondolni, hogy a lehető leggyorsabban átlépjék az Alsóváros határát, azonban nem mutathatta ki, mennyire zaklatott. Bízott minden egyes emberében, az apja a királyság legjobb és leghűségesebb harcosait küldte el érte, azonban attól tartott, hogy a lázadó útonállók megint rájuk törnek, mint mikor fél éve Irena földje felé tartottak. Akkor ugyan nem sérültek meg, de tudta, nem lehetnek mindig olyan szerencsések. És nem volt hajlandó senkit sem hátra hagyni.

A nagy sietség ellenére kénytelenek voltak megállni egy rövid időre, ugyanis a lovaknak pihenniük kellett, teljesen kimerültek a vágtában. Egy tisztás szélén telepetek le, távolabb az úttól, hogy az arra járók ne vegyék őket észre. Valaris és Lornar elmentek ellenőrizni a környéket, hogy biztonságos-e a hely a letáborozásra. Ők ketten álltak a legközelebb a herceghez, gyermekkoruk óta barátok voltak. Marcolm utánuk küldött még négy embert, hogy gyorsabban be tudják járni a területet. Így nem telt sok időbe, míg a hat lovag vissza nem tért.

– Nem láttunk senkit, felség – jelentette Lornar, majd visszamentek a saját hátasaikhoz.

Marcolm átvágott a tisztáson, ahol talált egy patakot, így oda kötötték ki a lovaikat, hogy mind szomjukat olthassák. Végigsimított éjfekete lova sörényén, és halványan elmosolyodott. Miután többiek lepakoltak, néhányukat Marcolm elküldte vadászni, hogy legyen mit enniük. Bár ő úgy érezte, egy falat sem menne le a torkán.

Inkább csendben leült egy nagy farönkre, ahonnan be lehetett látni az egész tisztást. Nem egy könnyen védhető pihenőhelyet választottak, de jobb híján ez is több volt, mint a semmi. Szemével folyamatosan a fákat pásztázta. A homlokát mély ráncok szőtték be, mint mindig, mikor nyugtalan volt.

– Mi a gond, felség? – állt meg Marcolm mellett Arin, a személyes szolgálója.

– Semmi – ingatta a fejét a herceg. Csak abban a pillanatban vette észre, hogy egy ideje már szótlanul mered a távolba.

– Látom, hogy valami...

– Semmi! – förmedt rá a szolgálóra Marcolm. Alig várta, hogy hazatérjen, és végre a gondolataiba merülhessen egyedül, kíváncsi tekintetek nélkül. Kedvelte a szolgálóját, minden munkáját rendesen elvégezte, mégsem mesélhetett neki a benne dúló kételyekről és félelemről. Hiszen egy uralkodónak határozottnak kellett lennie minden helyzetben, egy egész ország sorsa múlt a döntésein. Ez várt rá a jövőben, miután trónra lépett.

A szeme sarkából Arinra nézett, aki megadóan sarkon fordul, és folytatta teendőit. Eszébe jutott, mennyire jólfésültté sikerült tennie a fiút, aki még a féléves tanulmányi útjára is követte. Megmelengette a szívét a hűsége, nála jobb szolgálót keresve se találhatott volna.

Valaris szakította ki a gondolataiból.

– Alig várom, hogy végre a saját ágyamban aludhassak – sóhajtott fel a férfi, majd kontyba kötötte sötétvörös, vállig érő haját.

– Többet nyavalyogsz, mint egy asszony. Lehet jobban jártunk volna, ha az anyádat hozzuk el helyetted. Ő legalább jól főz – vigyorodott el Lornar, mire Valaris oldalba lökte.