Öröklét (marvel.stucky.)

Öröklét

A vér szagát követve találja meg Buckyt.
A szakadék mély, és Steve puhán a talpára érkezik, hajlított térddel, szinte nesztelenül, ami – tekintve, hogy robogó vonatról vetette magát Bucky után a mélybe kicsit sem szokványos.
Káprázik a szeme a fehérségtől, hó és jég, amerre a szem ellát, de beleszimatol a levegőbe, és érzi Bucky vérének bódító, súlyosan telt szagát.
Steve kék szeme felizzik valami pokoli fénnyel, és elindul arra, amerre az orra vezeti, és csak reménykedni mer abban, hogy Bucky nem zúzódott porrá a sziklákon.
Megvolt rá az esély.
Ahogy gázol a térdig érő hóban, egyre élesebben veheti ki a vér szagát, szinte beömlik az orrán, elbódítva, mégis feltüzelve az összes érzékét, felébresztve benne a vadászt. Mélyeket lélegzik, és hagyja, hogy Bucky illata pókhálóként tapadjon az elméje falára.
Még sosem érzett ilyen erős késztetést arra, hogy megízlelje a vért.
Steve csak pár hete volt vámpír, az átváltozása szigorú felügyelet mellett, laboratóriumi körülmények között történt.
Nem bánta. Valószínűleg úgyis meghalt volna.
Már nagyon beteg volt, gyakorlatilag haldoklott, mikor beleegyezett, hogy a hadsereg felhasználja őt kísérleti célokra.
Howard Stark. Ő harapta meg. Minden lázba borult körülötte, imbolyogtak a fények, és forróság volt, és ott volt Howard Stark, és a kíváncsi ragyogás a szemében, amikor Steve fölé hajolt, megvillantak a szemfogai, és Steve már nem volt magánál a láztól, amikor megharapta.
Így lett Steve Rogers vámpír.
Vámpírnak lenni egyáltalán nem volt olyan, mint a rémtörténetekben, embereket sem kellett gyilkolnia azért, hogy jól lakjon. Bizonyos időközönként meg kellett innia valamennyi vért, de mindezidáig a laboratóriumban kapta meg az adagjait.
Az utóhatás azonban lenyűgöző volt. Steve nagyobb lett, és megerősödött, a szervezete kifogástalanul működött, a teste pedig hidegebb lett, mint egy átlagos emberé. Maga nem ember többé, Rogers, mondták neki, de cseppet sem bánta, az életét köszönhette annak, hogy többé nem az. Magának már nincs élete, Rogers. Maga gyakorlatilag halott.
Steve Rogersből így lett szuperfegyver, egy szuperkatona, így mikor Bucky lezuhant a robogó vonatról, az első sokkot leszámítva szinte rögtön utána vetette magát.
Most itt van, elszántan tapossa a havat, szőke haján megülnek a hópelyhek, és az orrában érzi Buckyt.
Az orrában a
a fejében a
a nyelvében, a, a nyelőcsövében.
Az egész testében, a bőre alatt érzi Buckyt.
Beleremeg, amikor meglátja a bíborszín vérpatakot a havon. Itt érhetett földet, pár méternyire elvonszolta magát, az ott Bucky lesz, az a sötétkék, sötét folt, igen, Bucky az, mozog, mintha mozogna.
Bucky reszket. 
Forró vére elolvasztotta alatta a havat, majd megfagyott a kabátján, Steve hallja a pattogó hangot a talpa alatt, ahogy széttöredezik a véres-jeges hó, Bucky reszket, fázik, néha elhalóan felnyög, Steve tenyere meg sem érzi a hó hidegét, ahogy megtámaszkodik Bucky mellett, és fölé hajol.
Most már szinte megfullasztja Bucky vérének súlyos szaga, látja, hogy a fél karja véres cafatokban lóg mellette, lüktetve patakzik a vére.
- Bucky – suttog Steve lágyan, finoman – Bucky. Én vagyok.
- St…Steve. – kapkodva, fuldoklón, nehézkesen jönnek a hangok a száján, az ajka kék, és reszketeg. Nagyon fázik. – Ste…Steve.
- Ne beszélj, Buck. – Steve gyengéd mozdulattal letörli a vért a férfi arcáról, Bucky bőre jéghideg, mégis forrónak tűnik Steve teste mellett. – Hadd nézzelek, hol fáj.
Bucky meglepően jól megúszta a zuhanást olyan értelemben, hogy még mindig életben volt, a vastag hóréteg felfogta a becsapódását.
- F…fáj. Fáj. – leheli maga elé, miközben Steve végigtapogatja összezúzott testét. – Hhhh… Úgy… úgy fáj.
- Csss, Buck, cssss, ne beszélj – ismétli Steve türelmesen. – Kerítek segítséget. Kiviszlek innen.
Bucky nagyokat nyel, a szavakat próbálja előkotorni, de annyira fájhat mindene. Tekintete ide-oda jár, mint egy kétségbeesett gyereké.
- M…menj St..Steve, én, éhh… én mm…már…
- Nem megyek nélküled sehova. – szögezi le Steve, szigorúan, ellentmondást nem tűrve. – Ne is jusson eszedbe ilyesmi.
Bucky nem válaszol, fáradtan, sípolva zihál, kékülő ajkai közül bugyborékolva tör elő a vér.
Vörösen,
forrón
bugyog
a
vére
nehéz
illattal.
Steve közel hajol, megbabonázva figyeli a vércsepp remegését a cserepes ajkakon, és annyira fájón vonzza valami, közelebb, még közelebb, hogy az orra már majdnem Bucky-éhoz ér.
A haldokló szemei leheletnyit bekancsalítanak, ahogy Steve tekintetére próbál összpontosítani, görcsbe feszül a teste a fájdalomtól, és valószínűleg lassan a tudatába kúszik, hogy nem érzi a fél oldalát, erőlködve próbálja elfordítani a fejét, hogy megnézze, megvan-e még, de Steve lágy erőszakkal simítja a homlokára a tenyerét, hogy ne mozdulhasson, hogy ne lássa az összezúzott, cafatokra szakadt karját.
- Maradj nyugton, Buck. Maradj nyugodtan. A hangomra figyelj. Rám figyelj. Rendben?
Bucky csak a szemével biccent. Nagyon fél, jól látszik, pupillái hatalmasra tágulnak, és Steve nem látja tükröződni benne a saját arcát, mint régen. Már nem.
Lassan beszívja a vérszagot, remeg az orrcimpája, és ráhajol Bucky ajkára, leheletfinoman érinti, nyelvén érzi a vérének ízét, ahogy az utolsó cseppig csókolja a szájáról, vigyázva, hogy éles szemfogai fel ne sértsék a bőrét.
Felmordul az ösztönös éhség hangján, behunyja a szemét, és hallja Bucky szívverését, ahogy szárnyaszegetten verdes a mellében.
Lépteket hall a hóban. Felkapja a fejét, emberek jönnek, marcona képű katonák, fekete egyenruhájukon skarlátszínen virít a vörös koponya.
Elengedi Buckyt, ő fájdalmasan felnyög, vért köhög, Steve pedig védelmezőn áll az összetört férfi, és az idegen katonák közé.
Fegyverük van.
De Steve-et nem fogja a golyó.
Talán tíz perc sincs az egész, a hullákat majd feltépett torokkal találja meg a HYDRA, gőzölgő vérük a ruhájukra fagy, és Steve havat vesz a markába, azzal dörgöli le a vérüket az arcáról.
De most Bucky az, aki tényleg igazán számít.
Bucky nyilvánvalóan semmit sem fogott fel abból, ami körülötte történik, már alig él, rebbenve, gyengén lélegzik, éles hanggal, bizonyára megsérült a tüdeje, ép karjának ujjai a hóba marnak, ahogy görcsösen levegő után kapkod, és Steve mellétérdel, felöleli, magához szorítja, bár tudja, hogy a testmelegéből semmit nem adhat át. Bucky vére még mindig tüzeli az érzékeit, nem érti miért, hiszen az imént lakott jól, öleli magához, és tudja, hogy itt a vége, már nincs sok hátra, ezt nem lehet túlélni.
Csak egy módon.
Nagyot nyel, ahogy a fiú nyakán figyeli a vékony bőrt, amin kéklőn látszik át az ér, szinte látja, ahogy lüktetve árad benne a vér, és nem kérdés, nem lehet kérdés, hogy megteszi, mert úgy Bucky övé maradhat örökre, de ha nem, akkor most végleg elveszíti.
A gondolatát sem bírja elviselni.
Kigombolja Bucky vérmocskolt rohamkabátjának gallérját, és ráhajol sápadt bőrére.
Először csak az ajkával ér hozzá, leheletfinoman, kicsit kinyitja a száját, majd a fogaival karcolja végig a bőrét, nyelvével megérinti, érzi az ízét. Nagyot nyel. Összes érzéke kiélesedik, erősen szorítja magához a férfit, a férfit, őt, aki a minden, Buckyt, aztán egy mozdulattal belemélyeszti a fogait a nyakába. Bucky megvonaglik, élesen beszívja a levegőt, Steve erősen fogja, nyugtató ölelésébe szorítja, hogy így vigye át ebbe a másik életbe, ami nem élet tulajdonképpen, de arra jó, hogy örökké együtt lehessenek.
Spriccelve áramlik a vér a szájába, Bucky vére, fulladozva issza magába, még, még, még, teljesen el akar telítődni vele, bele akar fulladni Buckyba, sokáig tart, míg erőt tud venni magán, és abba tudja hagyni.
Bucky-ban akkor már nincsen semmi élet. Sápadt ajkai között lassan megalvad a vére, tengerszínű szemei megtörten merednek az égbe, ahonnan lezuhant, és Steve egy mozdulattal felnyalábolja a testet, hogy elvigye oda, ahol csak… átszenderülhet a következő létbe.