A besúgó

A Szökés

Fuss, fuss, fuss! A belső hangom szinte sikolt a fejemben. Érzem, ahogy a levegő szúrja az oldalamat, de nem állok meg. A tüdőm sípol, s a lábam rettenetesen fáj, ahogyan a talpam a földhöz csapódik minden egyes lépésnél. De futok, futok tovább, ahogy a lábam bírja. Kényszerítem magam, hogy megtegyem a következő lépést. Apám lépéseit szorosan hallom magam mögött. Acélbetétes bakancsai szinte dübörögnek az aszfalton. Tovább, tovább! Sikerülni fog! A mögöttem lévő hangosan zihál. Fárad, de igen lassan. Már vagy negyed órája üldöz, s először hallottam hátulról valami apró jelet arra, hogy fáradna. Úgy tűnt, hogy ma valami pörgető cuccot tolt, extasyt vagy speed-et. Nem éppen a legmegfelelőbb napot választottam a szökésemhez. Idegesen fújtam ki a levegőt, s még gyorsabb tempót diktáltam. A belső szerveim szinte üvöltve tiltakoztak, de nem foglalkoztam a belülről jövő fájdalommal. Csatt, csatt, csatt. Az acélbetétes bakancs hangosan tudatta, hogy apám még jócskán a nyomomban jár.

-Te kis kurva! - üvöltötte, de ezzel csak azt érte el, hogy még gyorsabban szedjem mezítelen lábaimat. - Állj már meg te rohadt ribanc! A faszomat, hallasz te?! Megöllek te fattyú! - dühös kirohanásának hála hangja egy kissé messzebbről vélt felém áramlani, de nem fogtam vissza a tempómat. Tekintetemet egyenesen előre szegeztem, s egérutat keresve vizslattam az előttem elterülő terepet. Sikátorok mellett haladtunk el, kisebb utcákon rohantunk végig, s úgy tűnt, hogy nincs olyan hely ahol le tudnám rázni véglegesen. A sík terület neki kedvezett, s hiába volt drogok hatása alatt, sajnos az érzekein nem tompítottak annyit, mint amire szükségem lett volna. Sőt. A pörgető szerek még rádobtak egy lapáttal. A kurva életbe már! A hűvös éjszakai szél az arcomba fújta a hajamat, mely egy pillanatra megszakította gyors, s egyenletes tempómat. A mögöttem jövő, mintha csak erre várt volna, azonnal gyorsítani kezdett. Ne, ne, ne, ne, ne! A bakancsok hangja egyre erősödött a hátam mögött. Nem mertem hátranézni. Hirtelen ötlettől vezérelve befordultam egy mellékutcán. Hallottam, ahogyan a másik megtorpan, s felméri a helyzetet. De mindez csak egy másodpercig tartott és a csattogás újra a nyomomba szegődőtt.

-Te kurva! Álljál már meg baszd meg! Megnyúzlak elevenen te kis görény! - hangja ostorként csattant a levegőben. Próbáltam kizárni. Jobb, bal, jobb, bal, jobb, bal. Nem kaphat el. Ha elkap, holnapra csak egy rothadó tetem leszek a pincében. Mint Mike. És anya. Nem cseszhetem el! Jobb, bal, jobb, bal! Tovább, tovább, tovább!

Az utca végéhez értem, amely egy kereszteződésbe torkollott. Jobb vagy bal? Gyorsan kellett döntenem. Bal. Balra fordultam, s új erőre kapva erőltettem tovább a lábaimat lépésről lépésre.
-Gyerünk már!- csattantam fel hangosan, s még jobban belehúztam. Egy, kettő, egy, kettő, nem érhet utol! A csattogásból tudom merre jár. A csattogás... A bakancs. De lefékeztem. Néma csend ölelt körül. Az aszfaltot egyedül az én mezítelen lábam koptatta. Megálltam, de alig kaptam levegőt. Lerogytam, de tudtam, hogy még nem vagyok biztonságban. De nem ment, túl fáradt voltam. Nem hallom, hogy jönne. Nem lesz semmi baj. Nem hallatszódnak a csattanások. Biztos lemaradt.

Fekete foltokat láttam. Semmit nem bírtam kivenni. A gyéren kivilágított utcán ez nem volt valami előny. Hányingerem volt. Valahogyan sikerült négykézlábra tornásznom magam, mielőtt kihánytam volna a gyomrom tartalmát. Keserű ízt éreztem a számban. Epe. Még az ízét sem bírtam elviselni. Újra öklendezni kezdtem, s az addigi hányásom helyére egy újabb adagot adtam ki. Homályosan láttam, de tekintetemet az aszfaltra emeltem. Két bakancsba bújtatott láb közeledett felém lassan, óvatosan, akár a macska.

-Na, megvagy te ribanc! - röhögött apám, s hajamat megragadva elérte, hogy az arcába nézzek. Közelebb lépett, hogy odahajolhasson hozzám. Meredten bámulta az arcomat egy torz vigyorral a képén, majd hirtelen fintorogva a lábára nézett. A hányásomban állt. Felhördült, majd az arcomba köpött.

-Ezt te csináltad, te undorító kurva!? Szánalmas kis rohadék! Takarítsd fel!-ordította, majd elkezdett röhögni. A fejemet lenyomta az aszfaltra, s belenyomta az egykor gyomrom tartalmát képező foltba. A hajamból csöpögött a hányás, mikor újra felrángatott térdelő helyzetbe.

-Ugye tudod, hogy ezt nem úszhatod meg büntetés nélkül?! - s már kezdte is kicsatolni a nadrágja övét. - Úgy le fogsz szopni, hogy utána megfulladj a gecitől te ribanc! - a hangja rekedtes lett, mélyebb. Még így is megborzongtam tőle. Szinte széttépte a cipzárt, olyan erővel szedte szét koszos farmerjának sliccét. Ahogy sejtettem, nem volt rajta semmilyen alsónemű, s amint kiszabadult, ágaskodó péniszét azonnal a számhoz nyomta.
-Vedd be szépen kicsi csillagom! - búgta. - Hadd legyen jó kedve az apukádnak!

A félelem megbénított. Újra megtörténik, s nem tehettem ellene semmit. Megalázott újra, használt, mint egy játékot, majd eldobott, mintha mi sem történt volna. Undorodtam, undorodtam tőle, a mocskos dolgoktól, amit velem tett, undorodtam magamtól, hogy a játékszerévé váltam. Ilyenkor mindig hagytam, hogy azt tegyen velem, amit akar, s elbújtam a testem mélyére, s úgy tettem, mintha a végtagjaim nem is hozzám tartoztak volna, hanem csak lebegtek volna a nagy ürességben. Könnyebb volt így átvésznelni, s életben maradni.

Nem mozdultam,csak meredten néztem a semmibe, mire egy hatalmas pofon rántott vissza a jelenbe. Egyik kezével benyúlt a számba, s szétfeszítette az állkapcsomat, a másikkal pedig hátulról megtolta a fejemet, hogy a farka biztosan a számba kerüljön. Kéjesen felnyögött, amint megérezte a szám melegét. Nem akartam érezni, ahogy a erőszakosan a torkomba nyomja magát, nem akartam érezni, ahogyan a szájpadlásomhoz szorulva lüktet, s nem akartam érezni az izlelőbimbóimmal az ondója ízét sem. Elég volt. Kényszerítettem magam, hogy megmozduljak. Nem lehet így vége. Kezeim, mint a vipera, oly gyorsan csaptak le. Körmeimmel belevájtam az előttem himbálódzó szőrös golyókba. Apám földöntúli módon üvöltött, s mindkét kezét fájó testrészéhez kapta.

-Te rohadt kis kurva! Kivégezlek! - próbált ordítani, de hangja fájdalomtól elfúló volt. Nekem sem kellett több, erőm utolsó szikráit összeszedve felugrottam, s újra futásnak eredtem. Nem néztem hátra soha többet. Apám üvöltését még sokáig hallottam. Mellettem fák suhantak el, kisebb házak fehérlettek a perifériám szegletén. Messze voltam még a városközponttól, de a gettót sikeresen elhagytam. Igaz, a határ még bidergett, de apám itt nem támadhatott rám újra. Nem. Büntetlenül nem. Lassítottam a tempón, s az izzasztó vágtából gyenge kocogásba váltottam. Próbáltam rendesen levegőt venni, de a tüdőm túlságosan sajgott ahhoz, hogy ez sikerüljön. A lépteim lassultak, majd szépen lassan azon kaptam magam, hogy sétálok. Fájt mindenem. A talpamból ömlött a vér, az oldalamba, mintha kést szúrtak volna, a számban lévő sivatag pedig vízért kiáltott. Megálltam. Tőlem kissé jobbra egy ház verandáján égett a villany. Odafordultam, mert meglepett a jelenség. Az idő hajnali kettő körül járhatott, ilyenkor senki sem tartózkodott kint, legalábbis normális ember nem. A verandán egy köntösbe burkolt nő állt, s engem figyelt, ki tujda mióta. Nem mozdult, csak várt, s figyelt. Mint a macska, mely becserkészi az egeret, de vár, mikor mozdul amaz, hogy beleméjessze halálos fogait. Szólásra nyitottam a számat, de nem jött ki hang a torkomon. Nem kaptam levegőt. Kiáltani akartam, mondani, hogy segítsen, de képtelen voltam akár egy nyöszörgést is kipréselni magamból. A látásom elhomályosult, s a szemem előtt megannyi fekete pont táncolt, eltakarva előlem a világot. A fekete pontok végül egy összefüggő masszává álltak össze, szememre édes sötétséget bocsátva. Az utolsó dolog amit érzékeltem csupán élettelen testem tompa puffanása az éjfekete aszfalton.