A szenvedély viharában [ÁTÍRÁS ALATT]

9. rész - Új titok keletkezik

Hihetetlen... még most sem tudtam elhinni, hogy egy fiút megcsókoltam, és persze mától járok is vele.

- Későre jár, ideje haza mennünk, holnap iskola van - mondta Martin, majd szép lassan hazamentünk. Otthon a szüleimnek elmondtam a történteket. A szüleim örültek a legkevésbé, mikor elmeséltem nekik a Rensonos történést. Így anyukám váltott is szót az apjával, telefonon.

- Jó napot! Szeretném közölni magával, hogy tegnap este a fia zaklatta a lányomat, Blancát! - kezdett anya, de csak annyit hallottam, amennyit anya mondott - Igen, az ön fia Renson. Hogy érti, hogy a haverjaival volt?! Kérem ne kérdőjelezze meg a lányom szavait! Haló? - ez azt jelenti gondolom, hogy az apja bontotta a vonalat.

- Na? - kérdeztem két tejkorty között.

- Nem hiszi el amit mondtál. Meggyőződése, hogy Renson tegnap a haverjaival volt. De ne aggódj, majd délután elmegyek hozzájuk és panaszt teszek! - válaszolni se volt időm, mert anya sietett a munkahelyére. Nem sokkal ezután én is megiramodtam a gimnáziumba,

- Szia Emma, képzeld el mi történt tegnap velem!

- Szia, micsoda? - kérdezte megilletődve, amikor összefutottunk a szokásos helyünkön. Dióhéjban összefoglaltam neki a tegnap történteket, egészen a Renson kényszerítéséig.

- Te Jóisten! Abból a hányadékból sose vettem ki volna, hogy emiatt csinálta az egészet! - útközben sikeresen megérkeztünk, így az udvaron folytattam a mesélést.

- Rám akarta erőltetni, hogy legyek a barátnője... Aztán megjelent Martin, és ellökte a betonra. És még csak most jön a lényeg...

- Mi? mi? Nyögd ki végre! - parancsolta rám az izgalommal áztatott Emma.

- Martin és én...

- Hé Blanca... muszáj, hogy ez titokban maradjon! - rohant rögtön hozzám Martin, evvel belém fojtva a szót.

- Mi? - kérdezte összezavarodva Emma.

- De Emma a legjobb barátnőm, benne meglehet bízni, neki elmondhatjuk.

- Mit? - kapkodta a fejét köztem és Martin között.

- Mi járunk - mondtuk ki egyszerre, egyenest Emmára  nézve.

- Komolyan?

- Igen - bólogattam a legőszintébben.

- Ez fantasztikus, lakat a számon! - tisztelgett Emma poénkodva, mikor oda lopakodott hozzánk Ramonah.

- Mi annyira fantasztikus? - pózolt be csöpögős vigyorával, abban reménykedve hogy beavatjuk.

- Az égvilágon semmi - válaszolt neki Martin hihetően.

- Látom, hogy titkoltok előlem valamit! De mindegy is, hogy elmondjátok-e vagy sem.. úgyis megfogom tudni! - rázogatta kényesen a fejét, majd elillant.

Az órákon folytatott tanulás most sem volt kíméletes. A kezünk szinte már görcsbe állt, még a ceruzánk füstölt, így diktált a tanárnő. Annyira gyűlölöm azt, mikor az elméleti részt három oldalra kell kibővítenünk, mert a tanárnő úgy óhajtja. Épp ezért is adtam hálát az Istennek, mikor kicsengettek.

- Blanca, jössz ki? - kérdezte Martin az udvarra utalva, a legjobb nagyszüneti elfoglaltság.

- Persze, csak előtte szerzek kaját.

- Oké, kint találkozunk! - szólt Emma, majd még ők a kijárat felé vették az irányt, addig én az ebédlőbe vonultam.

Kivételesen is egyikünknek sem volt kedve beülni harapni valamit, de mégis korgott a hasam. Éppen ezért is Christinától kaptam egybecsomagolt szendvicset, mellé palackos narancsüdítőt. Épp távozni akartam, mikor egy mellkasnak ütköztem.