Someone | ✓

6. rész

Egy utolsó csalódott pillantást vetett felém, majd elindult, és kirontott az ajtón. Hát, ezen is túl voltunk. Szakítottunk Adam-mel. És még mindig nincs éjfél. Az újévbe - mit az új évbe, egy új életbe! - egyedül lépek majd be, darabokra hullott és tört szívvel, elapadhatatlan zokogással, amit pontosan addig bírtam visszatartani, amíg Adam el nem ment.

Lezártunk mindent - vagyis én, ő a meglepettségtől, és a csalódástól meg sem bírt szólalni, így szinte végig én beszéltem - és ezennel vége is lett. Volna a történetnek, és ez talán így még nem is lett volna annyira tragikus, de mit tudtam én akkor? Abban a pillanatban azt éreztem, hogy megsemmisültem belülről, ha nem ülök le valahova, akkor nemes egyszerűséggel kidőlök, a látásomat könnyek homályosították el, és csak úgy abszolút, ha valakit megkérdeztem volna, szerintem százból száz alkalommal azt mondják, hogy szarul festek.

Nos, alig egy órával később azt kívántam, bárcsak tényleg ilyen lenne, ha szarul festenék. De akkor még a közelében sem voltam a szó jelentésének. Akkor még csak elindult a lavina, de még messze volt a hegy alja.

- Ötvenkilenc, ötvennyolc - kezdtek el visszaszámolni, mire idegesen letöröltem az arcomra folyt szemfestékemet, és én is felálltam, hogy kimenjek a tűzijátékot nézni - Tíz, kilenc, nyolc, hét, hat, öt, négy, három, kettő, egy...

Az égre felreppentek a piros, zöld, kék és a szivárvány minden színében pompázó gyönyörű fények. Az egész társaság hangosan morajlott, mindenki telefonált, üvöltözött és őrült az új évnek. A bátrabbak fogadalmakat ordibáltak, és erre azonnal lecsaptak a fogadók is, hogy vajon be tartja-e az illető, vagy nem. A szerelmespárok csókolózva köszöntötték a másikat, de akadtak olyanok is, akik ezt a percet választották arra, hogy bevallják érzéseiket, erősen reménykedve, hogy a másik fél nem töri össze a szívüket az új év beköszönte után fél perccel.

Hiányzott Adam. Ott kellet volna legyen velem. Hogy együtt köszönthessük az új évet, egymás mellett, egymás szívében. Hiányzott az érintése, a csókjai, a nevetése, az ölelése, az illata, az ahogy becézni szokott, a mosolya, ami akkor ragyogott fel az arcán, ha megpillantott, és úgy abszolút az egész lénye. Pokolian hiányzott. És ezért én pokolian éreztem magam. Mert ezt én tettem magamnak, én vágtam tönkre a kapcsolatunkat, én csesztem el, és hát, itt az eredménye. Egyem meg amit főztem, meg hasonló klissés hülyeségek.

A tömeg ismételtem felmorajlott, mindenki egyet értett azzal, hogy épp itt az ideje bemenni, a hideg és fagyos éjszakai levegőről. A tömeg hamar oszolni kezdett, és aztán végül ott találtam magam egyedül a bazi nagy udvaron, a csillagok és a hold fényében. Még megvilágította az eget egy-egy későn fellőtt tűzijáték, bentről ismét üvöltött egy agyon remixelt popszám, én pedig megborzongtam és csak ekkor jöttem rá, hogy a vastag téli kabátom a házban maradt, én meg lassan negyed órája ácsorogtam a minuszban a vékony piros pulcsimban. A könnyeim az arcomra fagytak, miközben felbotorkáltam a lépcsőn, és belépve gyorsan elköszöntem mindenkitől, majd felkaptam a kabátom, és ismét kiléptem az ajtón. A teraszon továbbra is ott bagóztak a nikotin hiánytól szenvedő tinédzserek, én meg mivel megpillantottam Erik-et, gondoltam csatlakozom hozzá. Végül is 17 éves vagyok - áprilisban 18 -, mi bajom lehet egy szál cigitől?

- Hé, kaphatok én is? - löktem meg Erik kezét, mire döbbenten pillantott rám.

- Minek neked? Nem is cigizel - húzta össze a szemét és gyanakodva kezdte el vizsgálni a lefolyt sminkemet, meg a vörös szememet.

- De igen, mától - erősködtem - Na, kérlek adjál már.

- Oké, de előbb mond el az igazat. Nem veszem be ezt a ma kezdtem hülyeséget - látott át rajtam azonnal. Most erre mit mondhattam volna? Ismert.

- Szakítottunk Adam-mel - vallottam be lehajtva a fejemet, és a szememet ismét ellepték a könnyek. Erik éppen meghúzott egy üveg... akármit, amikor kinyögtem a mondatot. Először csak lesokkolódva rám nézett, majd amikor látta hogy ezt halál komolyan mondtam, köhögve kiköpte az egész... akármit, és csodálkozva eltátotta a száját.

- Mi a szart műveltetek? Mi van? Ti? A legstabilabb páros? Akik annyira szerelmesek egymásba, hogy néha legszívesebben szivárványt hánynék, ha a közeletekben vagyok valahol?

- Nos, khm... valami olyasmi.

- Oké, ezt most meg se hallottam. Be vagyok annyira nyomva, hogy erre ne emlékezzek? - érdeklődött

- Szerintem nem... Ezt nem fogja veled elfeledteti a másnaposság. Vagy az aznaposság. Vagy a még több pia. Na, megkapom végre azt a szerencsétlen szál cigit?

- Meg - dünnyögte, és a kezembe nyomta, majd előhalászta az öngyújtót, és meggyújtotta. Életem első szál cigijét. Hát mit ne mondjak? Szar ötlet volt.

- Khm... Grr... - köhögtem, miután nagyot szívtam belőle. A tüdőm belülről fel akart gyulladni, és az erős füst marta a torkomat, és csípte a szememet. De legalább elvonta a figyelmemet a darabokra tört szívemről. Ergo, végül is hatásos volt, vagy mi.

- Hé, ne így szívd. Lassan szippants bele, ne úgy mint aki beledöglik, ha nem csinálja. És ne nagyon tüdőzd le a füstöt. Vagyis elsőre inkább ne - javította ki magát.

- Kösz a tanácsokat - köhögtem ki ezt az első értelmes mondatot, és igyekeztdm nem megfulladni.

Így utólag annyi mindent visszacsináltam.volna, ami megtörtént azon az estén. Nem nyomnék be, nem csókolóznék az - akkor még - ismeretlen taggal, nem szakítanék Adam-mel, vagy legalábbis megpróbálnám megmagyarázni, hogy hogy lehet, hogy az állítólagos barátnője egy másik srác szájában matatott, nem szívtam volna el életem első szál cigijét - amit azóta rengeteg követett - és lehet, hogy el sem mentem volna abba a buliba. Ott omlott össze az életem. Hát igen. Van ez így. De mivel ez akkor már mind megtörtént semmit sem tehettem, csak hagytam, hogy sodorjon az ár, és igyekeztem nem belefulladni az érzésekbe.