Hinta

A játszótér kihalt volt a késői órában. A játékok édes álmukat aludták, most volt egy kis idejük, nem nyüzstölték őket a gyerekek. A csúszdák nyugodtan pihegtek az egyik bokor tövében, már elszállt belőlük az elektromos feltöltöttség. Pár óra múlva majd újratelítődnek, de addig nyugtuk van.

A mászókák újra simává váltak, lepergett róluk az izzadt gyerekkezek okozta nedvesség. Hamarosan majd újra átizzadnak, de az még messze van.

A kis ház is becsukta az ablakait. Senki nem mászott a tetejére, nem ugrált keresztül a kerítésén, nem járkálták össze az öreg tölgyfa padlóját. Majd, egy kis idő múlva újra kezdődik a randalírozás. De még nem.

Minden nyugodt volt. A homokozó is, a libikóka is.

Egyedül a hinta nem pihenhetett az éjszaka sem. Lánca finoman nyikorgott, ahogy egy pár szorgos láb hajtotta. Előre-hátra.

Ott lengett rajta maga a megtestesült gyűlölet, keserűség, szomorúság. Ide-oda lengett, egyre gyorsabban és gyorsabban, mintha a sebesség növelésével a gondok is eltűnhetnének. Hogy elszállhatnak, olyan magasra, ahonnan már nem eshetnek vissza.

Ahogy a hintán ülve a kihalt, mozdulatlan játszóteret szemlélte, hirtelen elöntötte a vágy, hogy kiugorjon a hintából és az egész játékbirodalmat porrá zúzva hagyja maga mögött. Eltüntetve, mintha soha nem is létezett volna.

Hiába volt minden üres, előtte megelevenedett a kép a koromsötét éjszakában.

Látta a gyerekeket, mindennap látta, amint szinte nyakukat szegve igyekeznek újra meg újra lecsúszni a piros, majd a kék csúszdán. Látta, amint a lábukat szedve igyekeznek a libikóka felé, hogy majd orra buknak. Látta, ahogy a homokozóban kis várakat építenek, amik nem voltak többek egy kupac homoknál, nekik mégis többet jelentett bárminél. Látta a faházban kalózt játszó kisfiút, a mászókáról kapaszkodó kislányt. És utálta őket. Utálta őket, amiért boldog voltak, amiért mindent jobbnak és többnek láttak a maga keserves valójánál. Utálta őket az apró-cseprő problémáikért. És főként utálta őket, amiért gyerekek voltak. Utálta, hogy ő nem lehet gyerek. Hogy nem tartozhat közéjük többé.

A hold sápadt fénye beragyogta a kis parkot. Körbetekintett, és látta a hintát, amint gondterhelten lengett a hűvös nyári szellőben.

A hinta rozsdás lánca nyikorgott, minden egyes lökéssel közelebb hozva utasához valami elkerülhetetlent, valami szépet s mégis fájdalmasat. Valamit, amit nem akart, mégsem állíthatta meg.

Ahogy körbenézett, hirtelen minden olyan kicsinek tűnt körülötte. Összezsugorodott a faház, szűk lett a csúszda, egyre mélyebbre süllyedt a homokozó, s a mászóka felső fokáért sem kellett már nyújtózkodni. Csak a hinta maradt ugyanolyan, mint előtte.

Minden más megváltozott.

Ő is megváltozott. Már nem azért sírt, mert lehorzsolódott a térde. Már nem egy színes nyalókáért hisztizett. Már nem tudott nevetni egy mókás arcot vágó emberen.

Sírt, mert fájt, ahogy bántak vele.

Hisztizett, mert nem akart felnőni.

És végül már semmin nem nevetett.

Nem akart semmi mást, csak gyerek akart maradni. De fel kellett nőnie.

Azt akarta, hogy a hinta, akár egy repülő, vigye onnan, repítse messzire, hinni akarta, hogy lehetséges. Nem akarta tudni, hogy a hinta nem repítheti magasabbra a felhőknél. De tudta.

Sírt, mert tudta, hogy nem lehet.

Hisztizett, mert azt akarta, hogy lehessen.

És végül nevetett, mert tudta, hogy így lesz.

A hinta alatt porzott a föld, ahogy odacsapta a lábait, hogy egyre feljebb hajtsa magát. Végül már úgy érezte, repül. Távol mindentől, távol a világtól, távol a helytől, ahol fel kell nőnie. Repült egy olyan hely felé, ahol nincsenek szabályok. Ahol játszhat. Ahol gyerek maradhat.

Sírt, mert elvesztett valamit.

Hisztizett, mert soha nem kaphatta vissza.

És végül nevetett, mert örökre az övé maradt.

A hold sápadt fénye megvilágította a hintát. Mozdulatlanul állt, nem lengett többet. A gyűlölet, a keserűség és szomorúság, ami hajtotta eltűntek. Nem voltak ott többé.