Üresség

«egy»­­­­

Kövér, fehér pára fellegek ereszkedtek a magasba, mihelyst a fakó rózsaszín ajkak rejtekéből kiszabadultak. Nehézkesen vánszorogtak a magasba, egy darabig bizonytalanul kóvályogva a fiatalos arc körül. Jeon Jeongguk látását vakfoltokként pacsmagolták homályosra itt – ott, ahogy a fiatal kissé szorongva meredt az előtte magasodó épületre. Tétován és immár idegenként ácsorgott a kisebb családi ház kertkapuja előtt. 

Kézi poggyászaként funkcionáló sporttáskáját kelletlen mozdulattal megemelte a földről és a kaput belökve belépett a kertbe. Lassú, csaknem szórakozottnak ható léptekkel vonult a virágágyást ketté szelő, keskeny betonúton, egyre közeledve a csendes délutánba ásítozó terasz felé. A fedett kinti tér keskeny volt, csak két egymás mellé tolt pad fért el alatta, mely tökéletes helyszínt biztosíthatott volna a családnak a nyugalmas, nyári estéken egy kis kiülésre a naplemente csodálásához. 

Milyen kár, hogy a Jeon család nem igazán volt híve az idő együtt töltésének. Mennyi elpazarolt bizalmas pillanat, s még annál is több veszni hagyott szeretet, melyet lassacskán némára tompított bennük az idő és a távolságtartás. S ebbe a bonyolult kapcsolathálóba szándékozott éppen ismételten belebonyolódni, amiből évekkel ezelőtt olyan nehezen szakította ki magát. 

Egészen idegennek érezte a mozdulatot, ahogy a tulajdon családi fészkébe kopogott be - beeresztést remélve - mely, ha rövid ideig is, de otthonaként szolgált. Az ajtó kitárult, és édesanyjának időtlen, kissé szigorúnak ható komoly ábrázata fogadta. Tökéletes hullámokra besütött fürtjeivel, hangsúlyosra festett szemeivel és szokásos, ügyvédi irodákba illő ruházatával pontosan ugyanúgy festett, mint mikor utoljára látta. Ha nem ismerte volna a nőt, azt gondolhatta volna, hogy meghatottság csillog a sötét íriszek mélyén, ám így, személyiségének hideg természetének tudatában egyszerűen a kedvezőtlen fényviszonyokra fogta az elérzékenyültségre utaló jeleket.

- Nahát Jungkook - a kellemesen pirosasra festett ajkakra felkúszó mosoly mindkettejüket meglepte.

- Gyere beljebb fiam ­– lépett hátrébb az ajtóból, hogy helyet biztosítson a fiának.

- Minek köszönhetjük a szívélyes látogatásodat hat év után?

- Öt év - helyesbített Jeongguk a megtért tékozló fiú szerepében tündökölve a keserű, csípős szándékú szavak özönében. A kifejezetten vékony hölgy becsukta a bejárati ajtót, mihelyst a fiatal férfi belépett az ajtón. Szigorúan összepréselte keskeny ajkait, hidratáló krémek tömege által selyem finomra puhított kezeit pedig csípőjének a ceruzaszoknya által világosan megrajzolt vonalára helyezte.

- Most komolyan, tudod te, hogy mennyit aggódtunk érted az elmúlt években? A telefont se voltál hajlandó felvenni az utóbbi három évben – kezdte meg azonnal a fejmosást egy kissé halkabban, úgy sziszegve haragosan a szavakat. Jeongguk ennek ellenére higgadt, normál hangerőn válaszolt.

- Minek vettem volna fel? Hogy hallgassam a kérdőre vonást, ahogy azelőtt két évig? – nem tehetett róla, de érezte, ahogy magával ragadja valami vehemencia, mely évek távlatából is szorosan markolta a szívét.

- Te is tudod, hogy miért nem akartam hazajönni, csak nem érdekelt eléggé ahhoz, hogy figyelembe vedd!

- Elég legyen Jeongguk! – vette elejét még idejében egy sokkal komolyabbnak ígérkező veszekedésnek, mint amire bármelyikük is fel lett volna készülve. Mély levegőt vett, elkapta a pillantását fiáról, mintha félt volna szembenézni azzal, amit a tekintete üzen. A fájdalommal, mely kétségbeejtően mélyre itta magát a sötét íriszekben.

- Menj a szobádba és pakolj ki – mondta végül csendesen, hangja egészen különös tónusban csengett. Lehunyta szemeit, s az évek által vésett árkokkal finom bőrén, egészen idősnek és kimerültnek tűnt.

- Majd vacsoránál megbeszéljük.