✔️PRÉDA (JK OS)

Első este

Árnyakkal takarózva lapulok meg a sikátor nyirkos kőfalánál, és a penész ízű levegőt mélyre tüdőzve várok a láthatatlanságra.

Kéretlen keblek ringatózó hadserege támad meg minden egyes alkalommal, mikor csak egy búfelejtő sörre vágynék. Tapintatlan ujjak cirógatják kezemet, nem törődve a tolakodó vágyaikat elutasító tétlen reakciómmal. Csábító vágyálom vagyok nekik, íncsiklandó falat szexre éhes szemeikben. Ha tudnák, mennyire visszataszító a lelkem, nem vakítaná el őket az ellenállhatatlan külcsín. Kívül ropogós cseresznye, dús ajkakat idéző édes gyümölcs, míg belül férgek ette, rothadó keserűség. Valószínűleg fel se állna. Nincs bennem gerjedelem, csak fojtogató haragra.

Ma szerencsém van. A kormos éjszaka szutykos markába rejt, megmentve engem a tüzelő szukák üldöző falkái elől. Legtöbbször kiszimatolják búvóhelyemet, de most az esőtől lucskos, lélektelen utca magába szívja a futástól bűzös verejtékszagomat. Rágyújtok. Hűvös leheletem a füsttel ölelkezik. A nikotin, szédítő simogatással elégíti ki követelőző tüdőmet. Nekem ennyi szenvedély jutott!

Elmondom, hogy megy ez. Egy pillantás alatt megtörténik, és még csak hatalmam sincs felette. Nem, mint ha bármi felett lenne, de ez kivételesen mágikus erőszak. Tekintetem álomszép csodákat ígér, pislogásom szemrebbenésnyi gyönyör, amibe bele kell veszni. Elalélni és nyöszörögve könyörögni érte, átadni magadat neki teljesen. Erotikus kényszer ez, hazug fogadalom a halál oltárán. Mert utána kézen fog a kaszás és könyörtelenül tesz magáévá. Aztán soha többé. Elragadja, amiért jött, majd szó nélkül távozik. Elhunyt pillanatokat hagy maga után, s a döglött eskü felett hagy gyötrődve széthullani.

Hidegvérű lélekölő vagyok.

A tél a nyakamba liheg, és jeges csókjától libabőrös lesz a karom. Fázom. Csak egy fekete póló és egy vékony bőrdzseki van rajtam, de érzem, hogy a menekülés okozta forróság, most reszketve párolog el belőlem. Hajam is nedves, opálosan csillog a zúzmara dermesztő szorításától. Az alkohol felmelegítene, de nem szeretnék egy bárban újból zamatos zsákmánnyá válni. A végén mindig megadom magamat és akkor elfeledkezve a mocsokban tapicskoló, bűbájos végzetemről, hagyom, hogy udvaroljanak az álruhás halálnak. Jó lesz a sarki büdös is. Egyelőre.

A környéken mindenki így hívja a kis közértet. A büdös talán erős szó, inkább mondanám régi doh ette fáradtságnak, amin az idő tekerte jajgató mókuskerék megállíthatatlan szenvedése piheg. Szűk és rendetlen, letűnt korok elmosódott mészfoltjai, és munkáskezek ujjlenyomatával díszített zsír-fekete freskói integetnek vissza. Furcsa módon nem zavar ez a múlt rágta kopottság, kifejezetten szeretek itt lenni. Legalább meleg van. Az eladó meg sem szólal, és ami a legjobb, rám se néz! Idős, színeit sirató, barnuló falevél színű szemekkel és erős barázdákkal az arcán. Komor, mint maga az elmúlást bőrére karcoló szürkülő ősz. Kedvelem őt.

Jó sok pénzt hagyok nála, pedig nem berúgni szeretnék. Dühös vagyok. Mocsarasan tapad rám a magány és posványába süppedve képtelen vagyok kikecmeregni belőle. Pedig szeretnék. De nem megy! Ha hagyom, hogy érzékeimet eltompítsa a folyékony kábulat, pár múlékony pillanat erejéig sikerül a felszínen lebegve fellélegeznem és megfeledkeznem arról, aki vagyok. Amilyen vagyok. Átkozott vágyakkal telefröcskölt démon. Ezért is kell a pia.

Egyedül kell lennem, pedig ez kín. Időbe fagyott, elhagyatott végtelenség. Vágyom én is igazi melegségre, már a latyakos olvadás is gyönyör lenne számomra, de csak a whisky, gúnyosan gurgulázó langyos cirógatása jut nekem. És a harag. Az emésztő és jéghideg harag, amit a szesz forrósága időnként cseppfolyós bánattá olvaszt. Azokban a cseppekben van az én elkárhozott lelkem. Ha sokat iszom, megszabadulok tőle. Legalább is egy részétől. És csak egy ideig.