Recovery - h.s [hun] // befejezett

14.

L I L Y

Karácsony reggelén gyerekként nem éreztem azt, amit most érzek. Az ágyban fekve a kezeim még mindig remegtek, az arcomon lévő mosoly pedig nemigen akart eltűnni onnan.

'Honnan tudod, hogyha szeretsz valakit?' - kérdezte. 'Akkor azt hiszem, szeretlek Lily.' Újra és újra hallottam részeg hangját a fejemben, és az egész testem minden egyes alkalommal beleremegett. Olyan érzésem volt, mintha Harry fogta volna magát és a szavait egyenesen belelőtte volna a szívembe.

Összetört a szívem, amikor otthagytam őt a tornácon a kis jelenetünk után. Ha tehettem volna, akkor egész este mellette maradtam volna, hogy érezzem ajkait az enyéim ellen.

Gyorsabban kezdtem el sétálni, amikor belöktem a rendőrség ajtaját. Korán volt még ahhoz, hogy itt legyenek a rendőrök, azonban hátulról egy rekedtes hangot hallottam meg. Biztos voltam benne, hogy ő jobban énekelte a dalt, mint az énekes, hiába nem tudtam a szám címét. A hasamban feléledtek a pillangók, amiket előző este is éreztem.

Háttal állt nekem, miközben a kávéfőzőt babrálta. Nem lett volna okos ötlet megijeszteni, így miután lepakoltam az asztalomra a cuccaimat odamentem mellé.

- Lilian - mondta abban a szokásos hangnemben, amiben mindig beszélni szokott.

- Harry - mondtam. Én magam sem tudtam, hogy mire számítottam, de annyit tudtam, hogy mást akartam, másra volt szükségem, mint egy átlagos Harrys köszönésre.

Tovább folytatta a kávékészítést, én pedig ezt úgy vettem, hogy beszélhetek.

- Sokat gondolkodtam a tegnap estéről - kezdtem, és éreztem, amint az arcom már csak a gondolat miatt is pirosba váltott.

- Tegnap este.. - mondta. Olyan volt, mintha inkább kérdezni akarta volna. Kínosan érezve magamat elkezdtem az ujjaimmal játszadozni egy pillanatig, amíg eldöntöttem, hogy mivel folytassam. - Mi történt tegnap este?

- Oh, tudod.. - mondtam csábítóan, és beleharaptam az alsó ajkamba. - Csak ez - befurakodtam közé és a pult közé, majd ajkaimat az övéire nyomtam, és beletúrtam a hajába. Csak akkor csókolt vissza, amikor kicsit meghúztam a tincseit. És megint, a testem szinte lángolt.

Vigyorogva húzódtam el tőle. Ő becsukva tartotta a szemeit.

- Ezt miért kaptam? - kérdezte meg, amikor végül kinyitotta őket. Bal szemöldökét kíváncsian felemelte, és összezavarodva nézett rám.

- Azt hittem, hogy a tegnap este után ilyet csinálhatok - kuncogtam.

- Oh, te jó ég - mondta, majd mellém lépett és nekidőlt a pultnak. A karjait a mellkasa előtt keresztezte. - Mi a frászt csináltam tegnap este? - a mosoly eltűnt az arcomról, a gyomrom görcsbe rándult. Viccelnie kell.

- Nem emlékszel - ütött arcon a valóság.

- Mire? - kérdezte türelmetlenül. - Mire nem emlékszem?

- Ez hihetetlen - nevettem el magamat szenvedve, és ellöktem magamat a pulttól. Egyre dühösebb lettem. Félő volt, hogy a könnyeim előtörnek, ahogy visszavonszoltam magamat az asztalomhoz.

- Lilian - mondta a nevemet, majd megfogta a karomat és maga felé fordított.

- Menj el! - kiabáltam rá. - Nem tudlak elhinni téged, bassza meg! - annyira természetes volt most, hogy káromkodjak, és ezt annyira utáltam.

- Mi a frászt csináltam? - kérdezte könyörögve. Már nem szorította annyira a karomat, de még éppen elég erősen tartott ahhoz, hogy ne tudjak elmenni. Tudta, ha kiszabadulnék a szorításából, akkor elmennék.

- Azt mondtad, hogy szeretsz! - kiabáltam az arcába. - Azt mondtad, hogy szeretsz, de még csak nem is emlékszel erre!

Amikor végre elengedte a karomat rögtön eltávolodtam tőle. Megvakarta a tarkóját, az arcán pedig düh és összezavarodottság mutatkozott.

- Igazad van - mondta végül. - Nem emlékszem rá - a köztünk lévő feszültség minden egyes szavával egyre csak nőtt és nőtt.

- Egyáltalán komolyan értetted? - kérdeztem.

Csendben maradt, és a földet kezdte el nézni, mintha le lett volna oda írva, hogy mit mondjon.

- Nem - nézett bele a szemeimbe. - Nem, nem értettem komolyan - dühösen végigfuttatta ujjait a tincsei között.

Hihetetlenül elnevettem magamat, hogy vissza tudjam tartani a könnyeimet.

- Persze, hogy nem - mondtam. - Nem tudlak elhinni, Harry.

- Mégis mit vártál tőlem?! - kiáltotta. - Be voltam baszva, Lilian, ideges voltam, és szükségem volt valakire!

- Ezért kihasználtál?! - kiabáltam vissza. Hálás voltam, hogy egy rendőr sem volt még itt, így nem lehettek tanúi a felfokozott érzelmeinknek.

Egyszerűen csak vállat vont. - Ezek szerint - szájtátva, és megrökönyödve néztem rá. - Minden, ami tegnap este.. bassza meg.. visszavonom. Mindent visszavonok.

Éreztem, hogy a lábaim meggyengülnek, a levegő a torkomban akad és kiesek az egyensúlyomból, így muszáj voltam nekidőlni az asztalnak. Hogy tehette ezt? Miért nem emlékszik? Mi van azzal, hogy 'részeg szavak, józan gondolatok'?

- De azt mondtad..

- Tudom, hogy mit mondtam, de hazudtam, érted? Lilian, részeg voltam és dühös. Nem szeretlek. Egy idióta vagy, ha elhitted, hogy szeretni tudnálak. Annyira már ismersz, hogy tudd, én nem az a fajta vagyok - vágott bele a mondatomba. Bizonytalanságot kerestem a hangjában, egy apró megingást, ami miatt nem érezném magamat ennyire szánalmasnak. De nem hangzott bizonytalannak, én meg egyszerűen szánalmas voltam.

- Mik vagyunk akkor? Mi ez? - kérdeztem, és engedtem, hogy a forró könnyek eláztassák az arcomat. Szükségem volt valamire, bármire.

- Mi ketten semmi sem vagyunk - mondta határozottan. Én pedig, amint a szavak elhagyták ajkait kiviharoztam az ajtón. Szánalmasnak, összezavarodottnak, és teljesen összetörtnek éreztem magamat.