Lolita | Jimin ff

26. fejezet

Hwara sebekkel terítve hevert egy nagy gödörben, amely közvetlen egy fa tövében volt. Apró golyók éktelenkedtek szerte testében, vér bugyogott hófehér bőréből és rózsaszín ajkaiból.

Még életben volt. Meg tudott menekülni. Lova messze vágtatott és nem tért vissza, miután a túlzott ijedségtől ledobta őt, mikor menekültek. Sebei merénylők pisztolyától és kardjától tátongtak, mikor próbálták őt elfogni. Rövid, vékony lábainak ellenére túl fürge volt és elrablás helyett csak szimplán sebekkel úszta meg a támadást. Mély sebekkel. Mind fizikai és mind lelki sebekkel.

Élt, de nem volt magánál. Nem volt eszméleténél. Isten tudja, hogy hogy fogja végezni.

A közelben egy fiú tért hamarosan magához. Méghozzá egy lovag, kinek lova szintén ledobta őt és saját életéért menekült.

Egy fának támaszkodva tápászkodott fel a földről, miközben sziszegve fájlalta sebeit és sérült lábát, amelyen a sebet egy golyó okozta és nem tudott könnyen ráállni, mert mindig megingott. Szájából csakúgy kiserkent a vér, mint minden egyes sebéből.

Nem tudta, hogy mit tegyen. Az erdő ijesztő sűrűsége és nagysága miatt pedig nem tudta behatárolni azt, hogy hol is van pontosan. Közel van-e a palotához vagy sem? Veszélyben van-e annak ellenére, hogy a merénylők már egy jó ideje nem ólálkodnak a környéken vagy sem? A legfőbb kérdés pedig: Hwara és Hoseok él-e még, vagy sem? De mi van akkor, ha minden odaveszett? Hisz' egy eléggé komoly és durva támadáson vannak túl, nem akármilyenen.

Hamarosan sérült lábát a földön hurcolva indult meg, miközben szétnézett annak érdekében, hogy hátha talál valamit vagy valakit, kinek – illetve minek – segítségével rájöhet, hogy hol is jár éppen.

Igazából nem is kellette olyan sokáig keresgélnie, hisz' hamar nyomra akadt. Méghozzá nem is akármilyen nyomra. Egy emberi nyomra.

Hamarosan egy gödör szélében botlott meg egy fa gyökerének köszönhetően, de szerencsére egyensúlyát időben meg tudta tartani. Arcába lógó hajtincsei mögül, a hidegtől reszketve kémlelt a gödörbe, hátha talál valamit – amellyel sikerrel is járt.

Hwarát pillantotta meg, aki összekuporodva és mélyebbnél-mélyebb sebekkel feküdt a gödör mélyén, ahol előzőleg talált menedéket.

- H-Hwara... - préselte ki magából nagy nehezen a lány nevét, majd aggódva megindult felé, félig-meddig mászva. Térdei ugyan remegtek és hangja szintúgy reszketeg volt, de tudta, hogy valamit azonnal cselekednie kell. Nem hagyhatta csak úgy ott. Nemcsak azért, mert katona volt – azért is, mert szerette.

Mikor odamászott hozzá, letérdepelt mellé és lágyan szólítgatni kezdte – de mindent hiába. Nem válaszolt és meg sem moccant.

- Hwara, ne... kérlek...

Egyre jobban kezdett kétségbe esni és összetörni. Szíve vadul dobogott, ahogyan lassan hozzányúlt. Egyik kezét lábai alá csúsztatta, másikat pedig háta alá és magához vonta, miközben ijesztően merev és sápadt arcát vizslatta. Hiába volt arca sebes és eltorzult a fájdalomtól: ő még így is gyönyörűnek tartotta. Most pedig így, hogy végre karjaiban tarthatta, szíve majd' kiugrott mellkasából.

Óvatosan megfordult, majd nagy nehezen kikászálódott a búvóhelyről a lánnyal a karjaiban. Fáradtan sóhajtott, majd lassan elindult egy irányba, ismét maga után vonszolva egyik lábát, amely csak még inkább megnehezítette dolgát.

Eközben a palotában pánik tört ki, miután tudatosult a család arról, hogy Hwara eltűnt. A szülők és Minjun kétségbe voltak esve és szinte minden katonától megkérdezték, hogy látták-e valahol. Persze az várható volt, hogy egyikük sem tudta megmondani, hogy hova tűnt. A hangulat pedig egyre nyomasztóbb lett, miután a lakóknak is a fülébe jutott mindez.