Lókötők és hazugok (beleolvasó)

3. fejezet

- No. - Ezt mondta a kakastollas kalapos kapitány hangja valahol Johanna háta mögött.
Meglóduló szívvel hallgatta először a neszezést, a mozgolódást, majd az egyre közeledő lépteket. Érezte, hogy veríték ütközik ki homlokán, de megkeményítette magát. Gyilkos tekintettel meredt az elé lépő zsiványkapitányra, akit követett az ocsmányképű, aki kirángatta a postakocsiból, meg még vagy hat másik haramia. Ott volt a sánta fiú is, bár ő távolabbról, a kunyhónak támaszkodva figyelt. Körbeállták, mint valami vásári majmot.
- No - mondta újra Gustav kaján-nyájasan -, hogy hínak?
Johanna csaknem felnevetett kínjában. Ezek a földtúró parasztok, ezek a lószagú rablógyilkosok még annyit sem tudnak, hogy hívják a király lányát? Azt sem tudják, kit raboltak el?
Hallgatása nem tetszett Gustavnak.
- Süket vagy?! - bődült rá, és tett felé egy fenyegető lépést. Mögötte a zsiványai elégedetten vigyorogva nézték a jelenetet.
Johannában egy pillanatra felötlött, hogy letagadja magát. Ki tudja, talán ha azt hiszik, csak egy senki, nem bántják.
Vagy... éppenséggel iszonyatos dühbe gurulnak, amiért nem az, akinek hitték és - éppen azért, mert csak egy senki - azt hiszik majd, büntetlenül kitölthetik rajta a haragjukat.
De a király lányát csak nem merik majd bántani. A király lánya fontos, a király lányát kerestetni fogják, a király lányához egy ujjal sem érhet senki...
Ugye?
Így kellett lennie. Mindenképp így kellett lennie.
Nem fogja letagadni magát.
Johanna hirtelen horgadt haraggal, keményen nézett a kapitány szemébe.
- Úgy hívnak, hogy „Mind Lógni Fogtok".
A körben állókon erre derültség futott végig, még Gustav szigorú arca is gúnyos mosolyba futott a sűrű bajusz mögött. Egészen közel lépett hozzá, és csizmája orrával némi port rúgott az arcába. Johanna elrántotta volna a fejét, de az halkan koppanva ütközött a háta mögötti gerendának.
Néhányan felvihogtak.
- Viseld jól magadot, mer' kutya dógod lesz, amég itt vagy.
Johanna értetlen arccal bámult rá.
- Megkapjuk érted a fizetséget, azt' vihet, ahova akar a gróf úr. De addig itt maradol - köpte a kapitány, majd hátrébb lépett. - Megkérdem megént: hogy hínak?
Johanna kinyitotta a száját.
Becsukta, újra kinyitotta, és hirtelen indulattal tört ki belőle:
- Mind megdögöltök, az utolsó szálig! Apám lelövet majd, mint a kutyákat, és elkapartat az út szélén! - Tovább nem tudta folytatni, mert Gustav egyetlen mozdulattal lehajolt hozzá, és tenyere satujába fogta az állkapcsát. Ő kétségbeesetten próbálta elrántani a fejét, a kapitány azonban kérlelhetetlen erővel nyomta őt a gerendához, ráadásul már nem csak az állát, de a torkát is szorongatta. Johanna tüdeje kétségbeesetten kapott volna levegőért, de semmi másra nem volt képes, mint görcsösen vonaglani a nála nagyobb erő alatt.
Egy pillanatig csakugyan azt hitte, ott fog elpusztulni a gerendához kötözve, torkán a zsiványkapitány kezével, amikor az végre eleresztette. Gustav egy darabig közönyösen nézte, majd megszólalt:
- Ma se enni, se inni nem kapol. Aztán meglátjuk, hónapig megtanúsz-e rendesen beszéni. - Ezzel sarkon fordult és elment jobbra, a legnagyobb kalyiba felé.
Az előadásnak hivatalosan is vége volt, a zsiványoknak azonban még nem akaródzott elmenni.
- No, hercegkisasszonka, apád tán nem tanított meg, hogy kell szépen beszéni?
- Kapol tűllem egy darab kenyeret, adj egy csókot érte!
- Gyere, ülj ide Lutz bácsi ölébe! - ilyen és ehhez hasonló mondatok hangzottak el, de ő akkor már nem is hallotta őket. Leszegte a fejét, hagyva, hogy kibomlott fonata teljesen az arcába hulljon, míg szeméből megállíthatatlanul kezdtek peregni a könnyek. Már csak azért küzdött, hogy mellkasát ne kezdje el rázni a zokogás - úgy képzelte, talán úgy még megőrizhet valamit nem létező méltóságából.
Még soha nem érezte magát ennyire megalázva, de úgy sejtette, ennél csak rosszabb lesz. Azt tettek vele, amit akartak. Teljesen ki volt szolgáltatva nekik.
És... mit mondott az az utálatos ember? Valaki megbízta őket, hogy rabolják el? És amint megkapják a pénzt, átadják annak a... grófnak. Valami grófnak.
Ő nem ért ebből az egészből semmit. Ő még csak tizennégy éves, és mindjárt kiszakad a karja. Csak haza akar menni, messze ezektől a kegyetlen emberektől. Csak el akarja siratni a halottját, meg akar mosdani... és enni is akar. Jaj, de sokat tudna most enni, nagyon-nagyon sokat! Talán még soha nem érezte magát annyira éhesnek, mint most. De pimaszkodott a kapitánnyal, ezért holnapig nem kap enni.
Így búsongott magában vakon és süketen, majd némi idő után észrevette, hogy csend van körülötte. A haramiák elkotródtak - bár hogy mikor, azt nem tudta volna megmondani -, ő pedig végre átadhatta magát a mellkasszaggató zokogásnak.