Szivárvány

Rózsáknak vörös szirmait
fújja a szél messzire magával,
mint egy szerelmes levél,
ki címzettjét keresi egyedül a világban.

Naplemente,
mely mint egy elalvó égi gyertya
narancsszínben pompázó pamutfoszlányokkal
béke zászlaját tűzi fel az égboltra.

Majd másnap,
az aranyat sugárzó napfények
gyöngéd simítással adják át az élet kincsét,
Nap, mely újból erőt ad minden reggelnek.

Rávilágít a végtelenre,
zöld fűszálak hadserege óvja otthonát,
ezeken remény harmatja
csillogtatja önmagát.

S csillog a világ is,
kéklő vízesések csöndes tükrében,
melyek akár egy életre kelt festmény
sodorják magukkal a rájuk vetített képet.

A földet őrző óceánok
titokzatos, indigó hullámai
elmossák a fájdalmat, gondot,
ők az áloműzőnek tollai.

S az élet,
akár egy lila dal,
melynek rejtelmes dalszövegét
mindenki úgy ir, ahogy akar.

Oly szép, s oly tökéletes,
akár egy valóra vált álom.
De ti látjátok ezt a valóságban?
Mert én még éjjelente se látom.