Notice my Senpai ~Yandere Simulator

Prológus

      
  Emlékszek a kórházakra..doktorokra és a sok vizsgálatra. El vagyok rontva.. A doktorok próbálnak meggyógyítani engem...a szüleim keresik mi lehet a baj. Próbálják kitalálni mi segíthet ezen.. miért vagyok másabb mint a többi ember? Hallottam, hogy az egyik orvos mondja gyógyíthatatlan vagyok.. Ezeket mondták:"sosem lesz olyan mint a többi ember". Vagyis, nem lesz normális életem.. Soha.

    Idősebb lettem.. Már kezdtem megérteni mi bajom van.. Láttam, hogy a többi gyerek sír, boldog, mérges..de én ezeket nem éreztem ezért sokan csúfoltak, ki nevettek, nem barátkoztak velem.. Egyedül csak ürességet, fájdalmat, teljességtelenséget éreztem.. Üres vagyok legbelül.

Apám kétségbeesetten próbált nekem segíteni.. De anyám nem volt ilyen..ő nem aggódott értem.
Azt mondta:ő is ilyen volt mint én amikor gyerek volt. Azt mondta nekem, egy nap találkozok azzal aki számomra különleges, aki mellett teljesnek érzem majd magam.. De apám meg sem akarta hallani anyám szavait,mert ő mindig is normális gyereket akart. Mindig próbált engem boldoggá tenni, de... Semmi sem működött. Soha nem éreztem boldogságot. Egy valamit éreztem... Ami a szánalom..
Próbáltam apámat jó kedvre deríteni, eljátszottam, hogy boldog vagyok,hogy már én is normális ember vagyok.. Így már voltak barátaim. De apám a szíve méllyén tudta,hogy ezt csak megjátszom.Az iskolában tetettem magam, hogy vannak hobbijaim, barátaim.. Tetettem magam amikor valami tragédia történt.. De ez mind hamis volt, nem éreztem semmit.

Idősebb lettem, és már kezdtem kétségbe esni az állapotommal szemben.. Szerettem volna átélni az életben amit más ember.. Akartam érezni, milyen az öröm,milyen a bánat.
Akartam valamit érezni.. Bármit.. Vétek, gyalázat is akár csak ne legyek üres.. De semmi sem működik..