| Megperzselt Jégszív | [BEFEJEZETT]

I.

╰ 28 évvel később ╮

| Már elmúlt farsang, fiúk |

Agyonhasznált sportcipőmmel a járdát koptatom, miközben kedvenc kávézóm felé sietek. Nemrég ért véget a munkaidőm, szerencsére ma csak a kis lepukkant irodámban kellett lennem. Nem volt mára megbeszélve semmilyen sajtótájékoztatón való részvétel, semmilyen megbeszélés, vagy épp egy interjú lebonyolítása. Ez pedig elég nagy szó. Így is halálra gürcölöm magam és ki se kellett mozdulnom. Jegyzeteket néztem át, írtam, felvételeket hallgattam és néztem újra, egy-két dolog miatt kutatómunkát is végeztem. Nos, ilyen egy újságíró élete, egy perc nyugta sincs. A kávézóban ülve se pihenek, leülök az egyik sarokasztalhoz, táskámat magam mellé dobom, laptopomat felnyitom és bekapcsolom. Még mielőtt rendelnék, előkeresem a táskám mélyéből a jegyzetfüzeteimet és elkezdem átfutni a bennük lévő információkat.

Bárki, aki nem ismer nem mondaná meg rólam, hogy újságíróként dolgozom. Az effajta munkát végző nők általában csinosan öltözködnek, hajukat kontyba vagy épp frissen mosva hordják. Arcuk és bőrük hibátlan, puha, szépen manikűrözött körmük van és csini kis táskájuk. Boldog és szerető családban nőttek fel és nevelkedtek, van lakásuk vagy épp saját házuk, férjük és talán még gyermekük is.

Na én a felsoroltaknak az ellentéte vagyok, vagyis egy részének. A ruházatom az, ami picit talán stimmelhet az előbb felsoroltakkal, mivel dolgozni általában szebb ruhákba megyek. Az egyetlen dolog, amit semmiért sem cserélnék le, az a sportcipőm, mindenhova cipőben megyek. Magassarkú kizárva! Térdig érő, kicsit kopott kabátom és oldaltáskám az szinte ereklye nálam. Szőke, vállig érő hajamat általában természetesen, vagyis hullámosan hordom. Az orromban lévő septum piercing nem arról árulkodik, hogy újságíró lennék.

Egy kis lakásban élek, és a családom minden volt csak nem boldog és szerető. Szerencsémre nem velük élek, amint tudtam külön jöttem. Igazából a többesszám felesleges is, mivel már csak az apám és egyetlen bátyám él. Bátyám az egyetlen, akire mindig és mindenben számíthatok, csak annyi a bibi, hogy ő sokkal messzebbre költözött, így ritkán találkozunk. Van családja, felesége és két kislánya. Az ünnepeket mindig náluk töltöm, de most így a nyár hajnalán semmilyen ünnep sincs a közelben, hogy láthassam őket, nekik pedig, ahogy nekem is, nincs annyi időm, hogy kiszakadjak a hétköznapokból és ellátogassak hozzájuk, vagy épp ők hozzám.

Van egy párom, Damian. Munkában ismerkedtünk meg, lassan egy éve vagyunk együtt. A munkánk miatt ritkán vagyunk együtt délutánonként, de napközben mivel egy helyen dolgozunk sűrűbben látjuk egymást. A hétvégéket, ha tehetjük együtt töltjük, de ez sem mindig jön össze.

-Szervusz, Destiny! - lép az asztalom mellé egy idősebb férfi, kezében kis jegyzetfüzettel és tollal. Arcán kedves mosoly terül el, haja már őszülőben van.

-Szia, Mick - mosolygom vissza. Mick és felesége Kelly a tulajdonosa ennek a kávézónak. Olyan hatvanév körül járhatnak, nagyon kedvesek és jószívűek.

-Mit hozhatok, kedvesem? - kérdezi.

-A szokásosat.

-Akkor ma is fárasztó napod volt, igaz? - kérdezi miközben felírja a kis füzetébe a rendelésem.

-Az bizony - nevetek fel halkan. - És még lesz min dolgoznom.

-Te sosem pihensz - ráncolja fel a homlokát Mick. - Na és mi újság van veled, kedvesem?

-Megvagyok - nézek szemeibe. - Dolgozom és dolgozom és dolgozom.

-Meg is lennék lepődve, ha nem ezt csinálnád - nevet fel jóízűen a tulaj. - Apádról tudsz valamit? - kérdezi már kicsit halkabban és komolyabban. Megfeszül az állkapcsom és egy pillanatra elkapom a tekintetem.